VÉRBOSSZÚ [befejezett]

15. Quindici

– Cosí passa la gloria del mondo –

Így múlik el a világ dicsősége

Comóba érve Will nyomatékosan megkért, hogy maradjak az autóban, vagy ha a fenekemen megülni nem is feltétlenül tudok, legalább ne nagyon kóricáljak el. Betartható ígéretnek tűnt, főképp annak tükrében, hogy a nyomozó a kikötőhöz közel, lényegében a tó partjánál állt meg. Lenyűgözött a látvány, még így télen is. Bele se mertem gondolni, mennyire csodálatos lehet tavasszal vagy nyáron.

A tó öble tárult a szemem elé, annak teljes, intenzív és élénk kék színével. A hideg, téli idő miatt ködfoszlányok úsztak a víztükör lágyan hullámzó felszínén, és sejtelmesen rejtették a hegyoldalban, a havas csúcsok lábainál megbújó mediterrán jellegű, színes villákat. Teljesen ellentmondásos volt minden – a város, a látkép, az építészet; minden szemben állt mindennel, és mégis ez a kusza összevisszaság valahogyan egy tökéletes, szemet gyönyörködtető harmóniát alkotott.

Magával ragadó és varázslatos volt a város, és a zord időjárás ellenére, szinte láttam magam előtt verőfényes napsütésben úszni az utcákat, sudáran zöldelleni a parkban most kopáran ácsingózó fákat, a sétányt szegélyező korlátra aggatott virágládákban ülő piros muskátlikat, a szűk utcák színes-spalettás házainak erkélyein a vidám napernyőket. És nem utolsó sorban majdhogynem éreztem a nyári lüktetését a városnak, a folyton jövő-menő turistákat szívélyesen fogadó helyiekkel; az állandóságba szökő változás örökös pulzálását, és egész egyszerűen elbűvölt.

Imádtam volna egy nyaralást Comóban, biciklizni a tó körül, vagy hajóval vízre szállni, túrázni a hegyekben, gyönyörködni az építészet csodáiban, de tudtam, nem ezért vagyunk itt, és tulajdonképpen nagyon gondolkozni sem volt időm erről, mert Crusader hamarosan visszatért, a szövetkabátja alól diszkrétan figyelő sárga borítékkal. Csak biccentett egyet a sötétbordó Astra felé, én pedig nem teketóriáztam, egyből az anyósülés felé vettem az irányt, és elfoglalta a helyem.

– A világért sem akarok kényesnek tűnni – kezdtem, mikor már kifelé autóztunk Comóból –, de azt hiszem jó volna beszereznünk némi sebfertőtlenítőt meg egy normál, háztartási mennyiségnél kicsit több kötszert. – Szolidan a lábamon éktelenkedő vágások felé biccentettem. – Ami azt illeti, egy zuhanyt sem vetnék meg, de ez már tényleg csak a cseresznye lenne a habos sütin.

– Mindent a maga idejében, Dolohov. Érjünk át Svájcba, és kap kötszert, zuhanyt, még tiszta ruhát is. Esetleg habos sütiről is lehet szó – kúszott aprócska mosoly a borostás arcra, amivel őszintén sikerült megnevettetnie.

– Tudtam én, hogy könyörületes és rendes ember maga.

– Efelől valaha is volt kétsége? – A sötétszőke szemöldöke egészen magasra szaladt a homlokán a kérdése közben.

– Lássa be, nem a legfényesebb körülmények között találkoztunk. És akkoriban még magukat okoltam Viktor miatt... – Persze nyilvánvalóan Crusader is tudta, hogy azóta sok víz lefolyt a Néván, és igen hamar igen nagyot változott a világnézetem, és valójában ezzel együtt az életem is.

Az út hátralévő részében hallgatásba burkolództunk. Én hallgattam a rádióból halkan szóló rock-klasszikusokat, néha égető kényszert érezve, hogy a tekergetős szabályzóhoz nyúljak, és a zenéhez méltó hangerőt biztosítsak, de végül mégsem tettem. Talán nem tűnt helyénvalónak. Azt hiszem jól esett a csönd – megnyugtatott. És amennyire meg tudtam állapítani, a nyomozó feszültségét is enyhítette némiképp. Mert afelől kétségem sem volt, hogy feszült. Mereven ült a volán mögött, és már a Comóba vezető úton is szabályos, nagyjából kétpercenkénti rendszerességgel a visszapillantókba nézegetett, hogy nem követnek-e.