VÉRBOSSZÚ [befejezett]

08. Otto

– Dal paradiso all'inferno –

A mennyből a pokolba

Azok után, hogy Alex felfedte a kártyáit előttem, önkéntelenül is fedezékbe vonultam. Odaveszett a vak bizalmam, és a terveimmel egyre csak Crusadert bombáztam, meg a mindennapjaimban újra szervesen részt vevő Matteót. Eleinte rémesen furcsa volt, hogy lényegében a napom minden pillanatában legalább egy rendőr van mellettem, de különös biztonságérzetet adott, így hát hamar hozzászoktam.

Tulajdonképpen egy idő után elkezdtem élvezni azt, hogy minden nap suli után nyomozósat játszhattam valamelyik rendőrrel. Bár ők kifejezetten gyűlölték a tényt, hogy én játék szintjére degradáltam a rideg valóságot, de könnyebb volt vele így megbirkózni. Egyszer, egy különösen szerencsés napon Will még egy megfigyelésre is magával vitt. Igaz, csak ültünk a kocsiban, kávéztunk, meg borzalmas utcai pizzát ettünk, miközben semmiségekről csevegtünk, de én élveztem. Ráadásul hasznos is volt, mert rengeteg információhoz jutottunk – legalábbis a nyomozó váltig állította, hogy így van, én azonban nem értettem, hogy az, hogy embereket láttunk bemenni helyekre, hogyan visz bármiben is előbbre, de bíztam Crusaderben.

A nyomozó elmondása szerint voltak beépített zsaruk a Mastroianniknál, ennek ellenére sem tudtak semmit arról, hogy hol találhatnánk meg őket, vagy hol üthetnénk rajtuk. Vagy talán tudták, csak nem akarták elmondani, mert nem akarták, hogy bármi hülyeséget csináljak.

– Arra még nem gondoltak – kezdtem, harapva egyet a mostanra már rémesen hideg pizzámból –, hogy ugyanúgy, ahogy nekünk vannak beépített embereik náluk, úgy nekik is a rendőrségen?

– Tudjuk, hogy belső emberekkel dolgoznak – sóhajtott fel Crusader, a mostanra már kissé túl hosszúra nőtt, sötétszőke tincseibe túrva. – Ezért kezelünk minden a szervezetükkel kapcsolatos ügyet kiemelten bizalmasan. És mindenki, aki az egységhez kerül, többszörös átvilágításon megy keresztül.

– De ha jól sejtem, ez mit sem számít, igaz? – kérdeztem, ahogy tekintetemet az út túloldalán lévő lerobbant kocsma felé fordítottam.

– Még nem értünk el átütő eredményt – morogta úgy, mint akinek a fogát húzzák. Látszott rajta, hogy gyűlöli a gondolatot, hogy egyhelyben toporgunk, hogy legszívesebbe, kiugrana a kocsiból, és gondolkodás nélkül szitává lőne mindenkit abban a kocsmában. A Mastroiannik kereskedőinek a törzshelye volt, ahova a főnökök közül soha nem járt senki. Ennyit tudtunk és nem többet, az pedig édes kevésnek bizonyult, hogy tudjuk, néhány drogfutár hol lazít a napi meló után. Mert, ahogy azt Matteoék voltak szívesek elmagyarázni, semmit nem ért volna, ha itt lekapcsolnak kábítószer birtoklásért és esetleg kereskedelemért egy-két tagot, ha a szervezet utána vidáman működik tovább, semmitől sem zavartatva. Szóval bár az őrületbe kergetett mindannyiunkat a várakozás, nem tehettünk mást.

Crusaderrel nem beszéltünk arról az estéről, amikor Alex a szemünk láttára lőtt fejbe valakit. Nem akartam felhozni, és megkérdezni, hogy ő tudott-e az orosz fiú bérgyilkos mivoltáról, mert féltem a válaszától. Féltem attól, hogy igenlő felelet esetén meginogna a belé fektetett bizalmam, és ezt nem engedhettem, mert jelen pillanatban a nyomozó volt az egyetlen ember, akiben maradéktalanul és feltételek nélkül megbíztam.

– Mennyire egyenlők a feltételeink? – kérdeztem Crusaderre pillantva, aki azonban értetlenül kapta rám a tekintetét. – Úgy értem, azt tudom, hogy mi milyen szinten vagyunk beépülve hozzájuk. De ők hol állnak a rendőrségen?

– Nem tudjuk – szólt rövid némaság után az ír.

– Fogalmuk sincs, hogy melyik rendőr korrupt, és melyik nem? Mi a garancia, hogy maga nem az? – A tehetetlen értetlenség szülte a hirtelen fellobbanó dühömet. Az, hogy az olasz zsarukat láthatóan a legkevésbé sem érdekelte, hogy a Mastoriannik szervezetének felszámolása holnap, egy hónap, fél év, vagy egy évtized múlva történik-e. Néha abban is kételkedtem, hogy egyáltalán egybevágnak-e a céljaink.