VÉRBOSSZÚ [befejezett]

10. Dieci

– Liberaci dal male –

Szabadíts meg a gonosztól

A karom sajgott, miközben sétáltam az aszfaltozott úton, el a Mastorianni villától. Még mindig nem sikerült teljesen feldolgoznom a történteket. Azt, hogy Max csak így, szó nélkül elengedett, és hogy lényegében az összes belső viszályukat felfedte előttem. Mármint, persze, naiv gondolat volt azt hinni, hogy ennyiben kimerült az összes családi problémájuk, de abban minden kétséget kizáróan biztos voltam, hogy ez adta az alapját. Az, ahogyan Damiano, Gregorio és Fabio kezelték Alessandrát – mintha nem is ember lett volna.

Ez a gondolat rémesen felháborított. Egyrészről azért, mert senki nem érdemli meg azt, hogy így bánjanak vele. Másrészt ez egy újabb ok volt, amivel tovább szíthattam magamban a Mastroiannik iránti gyűlöletemet, erősítve az elköteleződésem a bosszúhoz. Harmadrészt pedig valamilyen fura, elfuserált okból kifolyólag meg akartam menteni Alét. Az öcsémet nem sikerült, az egyik bátyám feladta, én pedig kizártnak tartottam, hogy ép ésszel megússzam. De a lányban láttam a lehetőséget, hogy kijusson ebből, hogy ténylegesen túlélje, túljusson rajta, és új életet kezdhessen, és... Annyi mindent veszített, hogy meg akartam adni neki a lehetőséget rá. Tizenhat évet elvettek az életéből azzal, hogy nem hagyták őt ténylegesen élni, és tudtam, hogy ezért – persze Damianoék elbaszottságán kívül –, részben az én családom is felelős volt. És úgy gondoltam, hogy ez talán egy kis feloldozást jelenthet majd a jövőre nézve.

A telefonomat Fabio franc se tudja, mikor, de elvette, így kénytelen voltam gyalogolni az első istenverte buszmegállóig, hogy megtudjam, legalább hozzávetőlegesen, hogy hol vagyok. Noha láthatóan az olasz szeretett a Mastroianni birtokon időzni, én sosem jártam itt előtte, azokban az időkben sem, mikor együtt voltam vele. Volt ugyanis egy lakása a belvárosban, és azon ritka alkalmakkor, mikor nem egy kávézóban, a sulinál, egy parkban, vagy egy bárban találkoztunk, oda mentünk.

Közel másfél óráig tartott, míg hazavergődtem, és a nappalinkban teljes riadókészültség fogadott. A vajszínű kanapénkon a takaróba bugyolált, szipogó Elli ücsörgött, akit a halk szavakat mormogó Dante próbált vigasztalni. Alex és Dimitrij pedig mindketten telefonáltak. Alex a szokásos feszült higgadtságával, ami külső szemmel, még úgy is, hogy ismertem a fiút, rémesen hátborzongatónak tűnt. A bátyám pedig szinte üvöltött, miközben hevesen gesztikulált, ami cseppet sem volt megnyugtatóbb Alex kísérteties eltökéltségénél. Soha nem tudtam biztosan eldönteni, hogy a papáék halála miatt a nyakába zúduló hirtelen felelősség miatt lett ennyire lobbanékony, vagy csak átragadt rá az olaszok temperamentuma. De abban egészen biztos voltam, hogy Szentpéterváron még nem ilyen volt.

Az ajtó csukódására mindannyian felém kapták a pillantásukat, és Alex volt az első, aki eszmélt. Szó nélkül szakította meg a hívást, a dohányzóasztalra dobta a telefonját, és néhány lépéssel előttem termett. Nem szólt egy szót sem, ahogy az ölelésébe vont, de a tüdejéből kiszakadó megkönnyebbült sóhajt talán a szoba másik felében is hallani lehetett. És bár a legutóbbi találkozásunkkor erősen élt bennem a gondolat, hogy nem bízok benne, most megnyugvásra lelve bújtam a menedéket adó mellkasához. Abban a pillanatban Alex ugyanaz volt, aki azelőtt, hogy láttam, fejbe lő valakit – a biztos pont, a megnyugtató horgony, akihez bármikor fordulhattam, még az eszeveszett bosszú közepén is.

Remegve léptem ki az ölelésből, hogy az idő közben mellénk érkező bátyám felé forduljak. Könnyektől nedves arccal pillantottam rá, ő pedig csak eldörmögött egy halk orosz káromkodást, és ő is megölelt. Nagyon ritka volt ez közöttünk, főleg mióta Milánóba költöztünk, pedig néha borzasztóan nagy szükségem lett volna rá. Sosem voltam jó az érzelmeim kimutatásában, és ezt mi sem példázta jobban a bátyámmal való borzalmas, folyton két véglet között egyensúlyozó kapcsolatomnál. De abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a maga elfuserált módján, de helyére kattant a világ.