VÉRBOSSZÚ [befejezett]

03. Tre

Tre

- Il fine giustifica i mezzi -

A cél szentesíti az eszközt

Fabio égetően barna szempárja eszelősen villant, ajka padig elvetemült, elszánt vigyorba húzódott. Karomat fájdalmasan megragadta, és a fejem fölé szorította úgy, hogy mozdulni sem tudtam, ez pedig csak tetőzte a kontrollálhatatlan szorongásomat. Ziháltam, kapkodtam a levegőt, és képtelen voltam feldolgozni, hogy ez velem történik meg. Velem is megtörténik.

A férfi súlya már-már fájón nehezedett a csípőmre, bőr nadrágszíjának hideg, fém csatja a hasam érzékeny, csupasz bőréhez feszült. Bal tenyere az oldalamba mart, aztán lecsúszott a fenekemre, és azt kezdte gátlástalanul markolászni, és éreztem a Boss parfümbe vegyülő tömény whisky szagot, ahogy tébolyult vigyorba húzódó ajka a nyakam felé közelített. Előbb csak durván csókolta, aztán erőteljesen megszívta a vékony bőrt, majd agresszívan vadul, a nyakamba harapott. Felsikítottam, ahogy megéreztem, hogy kiserken a vérem, és a meleg, sűrű folyadék, leszivárog a kulcscsontomra.

A szememből ömlöttek a könnyek, és az egész testem rázta a zokogás, de a felettem terpeszkedő, hozzám préselődő férfit ez sem állította meg. Próbáltam fészkelődni, mocorogni, hogy lerázzam magamról, de sokkal erősebbnek bizonyult, esélyem sem volt ellene. Gyűlöltem a gondolatát annak, hogy volt idő, mikor szabad akaratomból hagytam, hogy ez undorító, gyomorforgató féreg megcsókoljon, és ott érjen hozzám, ahol csak akar. Újra sikítani akartam a gondolattól; üvölteni, hogy hátha az gátat szabna a tetteinek, vagy legalább csak megszűnnék érezni ezt a szégyent, ezt a nyomasztó, lelket szaggató fájdalmat, és elveszteném a tudatom.

Bármi jobb lett volna ennél a megaláztatásnál, és csak úgy cikázott az agyamban annak a gondolata, hogy inkább meghalnék semmint, hogy ez az alávaló mocsok egy másodperccel is tovább bitorolja a testem.

Összetörtem. Megadóan omlott le minden önbecsülésem, amit az évek során kőkemény munkával felépítettem, és közben a szégyenérzet sáros lábbal ugrált a lelkem egyben maradt, utolsó szilánkjain. Vérben és törmelékben úszott az egész elmém és nem láttam a kiutat. Talán már nem is akartam kijutni, csak annyit, hogy végre vége legyen, hogy a fájdalom végleg ellepje a testem, betemesse a tudatom, és hogy szabadulhassak, és belesimulhassak azon lányok sorába, akiket Fabio éppen így hagyott maga mögött - megalázottan, szétmorzsoltan, méltóság nélkül, apró formátlan és összeilleszthetetlen darabkákban.

Az olasz férfi kicsatolta az övét, kihúzta a sötét nadrágjából, majd a csat hangosan csörömpölve csattant a fapadlón. Talán ez riasztott fel a pokoli rémálomból.

A hátamon folyt a víz, a takaróm izzadt csomóban, lerúgva hevert az ágy mellett, a pólóm nedvesen simult a testemre, a hajam pedig kócosan tapadt a könnyektől maszatos arcomba. Ébren is sírtam. Az álomból való kiszakadás nem jelentette azt, hogy megnyugodtam - a vérem ugyanúgy sebesen zubogott az ereimben, szállítva a rettegést, továbbra is ziháltam, szaggatottan küzdöttem egy egészséges levegővételért. Száraz volt a szám, mindennél jobban vágytam egy pohár vízre.

Remegő lábakkal kimásztam az ágyból, és aztán elbotorkáltam a szekrényemig. Lehúztam magamról a csuromvizes pólót, és egy tiszta, száraz felsőt vettem a helyére. A puha anyag lágyan simult a reszkető testemre, egy kicsit megnyugtatva ezzel. Mezítláb, kóválygó fejjel, a falba kapaszkodva indultam ki a szobámból. A folyosó puha szőnyegje jólesően melegítette a talapam, mindaddig, míg a lépcsőhöz nem értem. A fa felszínű fokok érdesen feszültek a lábam alatt, ahogy lassacskán, a léckorlátba kapaszkodva learaszoltam a nappaliba. Egy gyors körbepillantás után észrevettem, hogy a bátyám dolgozószobájából tompa fény szűrődik ki, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Biztosra vettem, hogy Dimitrij ilyenkor már alszik, csak esetleg úgy felejtette a lámpát, így az egyedüllét biztos tudatában csoszogtam ki a konyhába.