VÉRBOSSZÚ [befejezett]

01. Uno

Uno

– Morire ti salutano –

A halálba menők köszöntenek

Gyűlölöm a temetéseket.

Nem elég, hogy a saját gyászom készült éppen elnyelni, hogy a napok óta tartó nyomás a mellkasomon a tetőpontjára ért, vagy hogy a több mint egy hete megállíthatatlanul patakzó könnyeim már vörösre marták a szememet, és hogy a tüdőmbe tizenegy napja nem áramlott be egy egészséges levegővétel. De látni kellett a családtagok, a rokonok pillantását, azt a szánakozást, ami mélyen ugyan, de ott ült minden résztvevő tekintetében. Pedig soha nem láttuk őket. Nem adtak hírt magukról, és nem kerestek minket egyszer sem, mióta Olaszországba költöztünk. Azonban a temetés híre összecsődítette az összes sosem látott családtagot, hiszen ez egy lehetőség volt arra, hogy szánakozóan tekinthessenek ránk, és felülemelkedve a saját nyomorukon, másokon kárörvendjenek.

Ott álltunk a ravatalozó mellett, a huszonötödik zsebkendőt is telesírva, és csak jöttek, és jöttek, és ugyanazt az elnéző sajnálatot láttam az összes szempárban, és ettől üvölteni tudtam volna, de nem tettem. Nem üvöltöttem, nem szóltam egy szót sem, csak egy aprót bólintva megköszöntem a részvétet. Nem is lettem volna képes többet mondani, az újra és újra feltörő hisztérikus zokogástól. Csak álltunk a nyitott koporsó mellett, és néztem az öcsémet. Olyan volt, mintha csak aludna, attól eltekintve, hogy a bőre még önmagához képest is természetellenesen világosnak tűnt. Figyeltem azt a tizenkét éves, gyermeki arcot, amit annyira szerettem, szeretek. A szemébe lógó szőke tincs láttán késztetést éreztem rá, hogy odébb tűrjem, ahogy mindig, de a szorosan mögöttem álló Alex elkapta a karom, mikor már épp nyúltam volna Viktor felé.

A rohadt életbe is, nem szabadna itt lennie! – cikázott keresztül rajtam újból, ezredszer is a felismerés. Ismét feltörő zokogásomat Alex mellkasába igyekeztem fojtani. El akartam menni innen, elbújni vissza a szobám mélyére, ahol az elmúlt egy hetemet is töltöttem. Nem akartam belegondolni a tényekbe, és nem akartam elfogadni a valóságot. De olyan arcátlan módon tolakodott be az életembe, hogy képtelen voltam figyelmen kívül hagyni.

Valószínűleg, ha Dimitrij és Andrej nem támogattak volna két oldalról a gyászmenet alatt, az első lépés után összeestem volna. Fájt minden lépés, fájt minden lélegzetvétel. Fájt a létezés is. Viktor halálával egy részem együtt halt meg abban a sikátorban, Milánó külvárosában. A gondolat hatására újra az emlékezetembe úszott minden.

A sikátorba érve megpillantottam őt, a remegő kiskamaszt, az imádott, gyermeki arccal, a piszkosszőke tincsekkel. Csak közelebb érve láttam meg azt, amit talán soha nem fogok elfelejteni – a félelemmel teli, mégis reménykedve felcsillanó kék szemeket. Hitt bennem, bízott abban, hogy megmentem, mégsem tettem semmit. Csak álltam ott tétlenül, és figyeltem az öcsém arcán patakokban lefolyó könnyeket, és azt, ahogy szép lassan kiveszik a remény a szeméből. Végignéztem, ahogy a maszkos férfi háromszor hasba szúrja, majd az ernyedten földre hulló testbe beleereszt két golyót, miközben egyenest a szemembe néz. Azóta is valahányszor lecsukom a szememet, hallom a kopár házfalak közt visszhangzó pisztolylövéseket, érzem magamon a tettes kárörvendő, ördögi pillantását, és látom az öcsém jegesen kék, üveges és élettelen szempárját, ami vádlón mered rám, szinte kiáltja, a te hibád.

Az emlék hatására újra hisztérikusan tört rám a zokogás, és erőtlenül temettem az arcomat a hirtelen ismét mellém kerülő Alex mellkasába. Észre sem vettem, de már a sírhelyhez értünk. Rázott a hideg, és egész testemben remegtem, miközben igyekeztem a bátyám legjobb barátjának karjában megkapaszkodni. Legalább egy kicsit fenntartani a látszatát annak, hogy képes vagyok tartani magamat.