VÉRBOSSZÚ [befejezett]

05. Cinque

– Venni, vidi, vinsi –

Jöttem, láttam, győztem

A kezdet kezdetén magam sem gondoltam volna, hogy egy hónappal az öcsém halála után derűsen nevetek majd egy milánói kávézóban, Matteo Palazzolo társaságában. Szó sem volt a sebek begyógyulásáról, épp oly mélyek és égetőek voltak, mint mikor végignéztem Viktor megölését. Annyi történt csupán, hogy a fájdalmat tudatosan kizártam, vagyis inkább elnapoltam, és a gyász helyett más, pillanatnyilag fontosabb dolgokra koncentráltam. Azon a meglepően napos, február végi délutánon éppen arra, hogy mégis mi a büdös franc lehet az oka annak, hogy több mint másfél hete nem hallottunk a kedvenc olasz maffiózóink felől.

Látszólagosan csend volt tehát, de én szilárdan hittem benne, hogy ez amolyan vihar előtti csend csupán. Az a fajta, amikor az ember maga is szinte teljesen elhiszi azt, hogy a napsütés valós, és hogy azok a felhők ott a távolban csupán ártalmatlan bárányfelhők. Aztán amikor mégis beüt a krach, az váratlanul éri, mint a villámcsapás a derült égből. Pedig a jelek ott voltak, csak nem vette a fáradtságot, hogy olvasson bennük.

A viszonylagos és időleges béke ellenére azért abban egyetértett a bátyám, Alex és Crusader, mégpedig hogy továbbra sem szerencsés egyedül mászkálnom, és valahol, a sértődöttség álarca mögött hajlottam egyetérteni velük. Azt nem értettem csupán, hogy ők, Dimitrij és Alex, miért nem szorulnak teljes körű felügyeletre, de sokáig nem firtattam. Mint ahogy abba is viszonylag hamar beletörődtem, hogy Matteo lett az állandó kísérőm mindenhova, és mint olyan gyakorlatilag az egyetlen megmaradt barátom is. Sziklaszilárdan felállítottam ugyanis magamban azt az elvet, hogy történjen bármi, Ellit és Dantét a szükségesnél jobban nem keverem bele, ehhez viszont az kellett, hogy az iskolán kívül egyáltalán ne találkozzak velük, bármennyire sajgott is a szívem.

Matteóval viszont a rémesen sok együtt töltött időnek hála igazán jó barátokká váltunk, és bár rengeteg dologban különböztünk, éppen ez, és az ilyen ellentétekből kialakuló játékos viták tették a barátságunk igazán emlékezetessé és nagyszerűvé. Meg persze az, hogy cserébe azért, mert ő mindent tudott rólam, az életemről és a gyerekkoromról, ő is megosztott velem mindent. Ha tehette volna, az iskolában is egész nap kísérgetett volna, de sajnos az igazgatónő arra nem adta áldását, hogy egy rendőr állandó jelleggel a folyosókon tartózkodjon, és ezen döntéséhez foggal-körömmel ragaszkodott. Így hát minden reggel könnyes búcsút vettem az olasz sráctól a Szent Ambrus magángimnázium kapujában, hogy aztán óráim végeztével ismét széles mosollyal várjon rám. Bár volt egy olyan érzésem, hogy kötelességtudat ide vagy oda, ő jobban sajnálta azt, hogy néha napján délelőttönként dolgoznia is kellett, nem csak engem pesztrálnia,

Suli után többnyire hazavitt, de néha beültünk valahova sütizni, kávézni, egyszer még moziba is sikerült elrángatnom, bár minden porcikája tiltakozott ellene, mondván sötét van, és beláthatatlan a hely. Így csak olyan kikötésekkel ülhettünk be, hogy a leghátsó sor, legbelső sarkába veszünk jegyet, és még így is volt egy olyan sanda sejtésem, hogy Mattnek nem sok minden maradt meg a filmből, mert egész végig a be- és kijáratokat szuggerálta összevont szemöldökkel. Pedig számtalanszor próbáltam meggyőzni, hogy bár pocsék vagyok matekból, annak, hogy itt támadjon meg bárki, igen kicsi az esélye, de mit sem használt.

Ez a február végi csütörtök is egy ilyen lazulós délután volt, amikor Mattel a sikeres matektesztem megünnepelendő, suli után egy kávézóban kötöttünk ki. Már a kávézási szokásainkban is erős ellentétek mutatkoztak – a srác vérbeli olasz lévén feketén itta, tej nélkül, minimális cukorral, méregerősen, naponta háromszor. Én ezzel szemben megelégedtem napi eggyel, azt is jó édesen, rengeteg tejjel keverve.