VÉRBOSSZÚ [befejezett]

14. Quattordici

– Il gioco é finito –

A játéknak vége

Az egész vacsora alatt nyughatatlanul ficánkoltam a székemen, és izgatottan pillogtam a hátam mögé, függetlenül attól, hogy egyrészről kinőttem már ezt az izgága korszakot, másrészt a karácsony volt a kedvenc ünnepem. Imádtam a fényeket, a lépcső korlátjára tekert girlandokat, a díszeket, az ünnepi menüsort, azt, hogy ilyenkor tényleg egy családként ültünk le, jó hangulatban, vidáman, megemlékezve az olyan szeretteinkről is, akik már nem lehettek velünk. Szerettem szépen felöltözni, kicsinosítani magam – akkor este is egy sötétzöld, combközépig érő egyberuhát viseltem, aminek csillogó anyaga feszesen követte a testem vonalait, a hátam kivéve, azt ugyanis szabadon hagyta, de a loknikba tekert és félkontyba tűzött szőke hajam illendően elfedte egy részét.

Imádtam az ajándékozást, adni és kapni egyaránt. Szerettem látni a családtagjaim arcán a reakciót, amit az ajándékuk kibontásakor tanúsítottak, és engem is különös boldogsággal töltött el, ha ők örültek. De most azonban mindez nem számított. A legkevésbé sem, mert először, mióta Olaszországba költöztünk, fehér karácsonynak néztünk elébe. Szenteste volt, és a hó lassan másfél órája megállás nélkül szakadt, én pedig mindennél jobban vágytam ki. Rajongtam a havazásért, talán mindközül ez hiányzott a leginkább Oroszországból – a mindent betakaró fehér csoda.

Furcsa mód, rajtam kívül soha senki nem osztotta a hóesés iránti odaadásom, de annyiban hajlandóak voltak engedni nekem, hogy a vacsora és az ajándékozás közben tartottunk egy kisebbnek szánt szünetet, amiben kimehettem, hogy közelről is csodálattal adózhassak a hónak. Épp csak hogy letette mindenki a villát a desszert után, én már kanyarintottam is magamra a kabátomat, és úgy ahogy voltam, egy vékony harisnyában és a fekete magassarkú körömcipőmben kilibbentem a nappalit a terasztól elválasztó üvegajtón, hogy a hátsó, fedett teraszunkon találjam magamat. A kőkorláton már nagyjából négy centinyi friss hó állt, szentimentálisan végig is simítottam rajta, de nem álltam meg itt a gyönyörködésben. Mit sem törődve azzal, hogy az időjáráshoz teljességgel alkalmatlan a cipőm, óvatosan lelépdeltem a néhány fokos, hófedte lépcsőn, ki a hátsókertbe. Megkerültem a kövekkel körberakott sziklakertet, és lehunyt szemmel néhányszor körbefordultam a hóesésben. Ajkam akaratlanul is mosolyba húzódott, ahogy megéreztem az arcomra hulló hideg pihéket, amik szinte azonnal elolvadtak a bőrömmel találkozva.

Tudtam, hogy úgy viselkedem, mint egy gyerek, de a legkevésbé sem érdekelt, mert végre ismét olyan közel éreztem magamat Oroszországhoz, amennyire talán még soha, mióta Milánóban éltünk. És egészen eddig fel sem tűnt, mennyire hiányzott. Kitartott tenyeremre gyűjtöttem az óriási pelyheket, és vidáman figyeltem, ahogy elolvadnak.

A teraszajtó nyílására és csukódására lettem figyelmes, és egyből odakaptam a pillantásomat. Alex jött utánam, teljes, gyakorlatilag tökéletes valójában. A vacsora alkalmából elegáns, fekete inget viselt egy bordó nyakkendővel, fekete nadrággal és sötétbarna bakanccsal. A fekete szövetkabát valahogy a szokásosnál is jobban állt neki – bizonyára a hóesés miatt. Kezében az én zöld sálamat szorongatta, és az enyhén borostás arcán féloldalas mosoly ült. A néhány hete még az arcát csúfító monoklik és zúzódások szinte nyom nélkül elmúltak; a sikátoros kalandjára mindössze a bal szemöldöke felett húzódó, néhány centis heg emlékeztetett.

– Hát nem csodálatos? – kérdeztem kacagva.

– De, persze – mondta, miközben a tekintetét alaposan végigfuttatta rajtam, olyan érzést kelve, mintha nem is a havazásról, hanem rólam beszélne. Arcomra apró pír költözött a gondolat hatására. Badarság – intettem le saját magam – Ez nem több, egyoldalú rajongásnál.