VÉRBOSSZÚ [befejezett]

11. Undici

– Dividere e conquistare –

Oszd meg és uralkodj

Fel akartam készülni a legrosszabbra – lelkileg és testileg egyaránt. Formába akartam hozni magam, kiélezni a reflexeimet, maximumra járatni az erőnlétemet, hogy a kérdéses szituációkban ne hezitáljak, és biztosan ne ezen múljon semmi. Mert bár mindenki, aki körülöttem élt és dolgozott ellenezte, én ott akartam lenni a rajtaütésen. Ott akartam lenni, mert ott kellett lennem.

Hosszú, győzködéssel, érveléssel és hangos vitákkal teli napok után aztán végül beleegyeztek, hogy Matt megtaníthat használni egy kilencmillist, és szigorúan anélkül, hogy Will és Matt hivatalosan is tudna róla, szereznek is nekem egy Glockot használatra. Tulajdonképpen a rábeszélés attól a ponttól kezdve egészen könnyedén ment, hogy Alex és Dimitrij megértette, nem vagyok hajlandó kihátrálni a dologból, és nem fogom engedni őket egyedül bemászni a darázsfészekbe.

Így történt tehát az, hogy egy kellemesen napsütéses márciusi délutánon Matteo mellett az anyósülésen ülve éppen egy közeli lőtérre tartottunk, hogy kiokítson a Glock minden apró rezdüléséből. Izgatott voltam és eltökélt, mert itt már súlya volt mindennek, minden apró lélegzetvételnek, ráadásul rettenetesen szorított minket az idő. Talán a napok múlásával eluralkodott rajtam a paranoia, de minden az utcán szembejövő ismeretlenben rémet láttam – minden a kabátzsebébe nyúló férfiban bérgyilkost, a kávézóban mellettem ülő, újságot olvasó idegenben valakit, aki bizonyára utánunk kémkedik... Pontot akartam tenni a végére, hogy eltörölhessem a milliónyi kérdőjelet. Éppen ezért utaztunk a lőtérre – mert én akartam letenni azt az istenverte pontot. Én akartam meghúzni az átkozott ravaszt – és végre úgy éreztem, készen is állok rá.

Egy valami biztos, amikor Matteo azt mondta, lőtérre megyünk, nem egészen így képzeltem el. Megjelentek a fejemben a filmekből és sorozatokból látott, modern, plexikkel ellátott, külön kis lőállásokból álló lőterek, ahol a sorozat után egy csiga eléd húzza a telelőtt céltáblát. Ezzel szemben ahová mi mentünk, minden volt, csak modern nem. Persze, nyilván megértettem, miért nem, hiszen a lehető legkevesebb feltűnést kellett keltsük, végtére is nagyjából tilosban lövöldöztem.

Egy egészen elhagyatottnak tűnő hangárnál álltunk meg, és beljebb lépve sem szippantott be az otthonosság érzése. Foltokban meszelt fal, beton alap, helyenként beton oszlopokkal. A hangár belsejében körben magasított vas perem állt, ahova rozoga, rozsdás fém lépcsőn lehetett feljutni. Matt sokat nem foglalkozott az épület ezen részével – öles léptekkel sétált keresztül rajta, eltolt egy zajosan nyíló fém tolóajtót, felcsattintott két villanykapcsolót, és megindult lefelé egy kőlépcsőn.

– Egészen pontosan mi is ez a hely? ­– kérdeztem tőle óvatosan, ahogy lefelé lépdeltünk.

– Elhagyott katonai bázispont. A légierőhöz tartozott annak idején, de már senki sem használja semmire. És merő véletlenségből van egy kezdetleges lőtér az alagsorban.

Bólogatva követtem őt, és leérve valóban az tárult a szemem elé, amit mondott. Vagyis, nos, nem egészen úgy, ahogy elképzeltem, de határozottan lőtér volt. A mennyezetet boltívesre rakták, az oldalfalak pedig itt is össze-vissza voltak meszelve. Hosszú, vagy negyven méteres terület volt, széltében pedig nagyjából tizenöt. A lépcsőtől néhány méterre egy hosszú fém asztal terült el, rajta néhány régi töltényes dobozzal, a földön pedig mindenféle töltényhüvely hevert, szanaszét szóródva.

Matt ledobta a táskáját a lépcső melletti padra, és halványan elmosolyodva felém fordult. – Kezdhetjük?

Az idevezető úton nagyjából mindent megtudtam a félautomata pisztolyok működési elvéről, részeiről, és elméletben a technikát is elsajátítottam, így mostanra már csak a gyakorlati megvalósítás maradt.