Elfeledett érzelmek

2 rész

A ház ajtaja hangosan csapódott, ahogy a szőke belépett a szűk szobába, s meglepetten tapasztalta, ahogy Sasuke, mintha otthon lenne, elkezdett a konyhájában pakolászni. Egy tál, egy kis só... Olyan otthonosan mozgott, mintha a világ életében itt élt volna.

-Te meg mi a fenét művész?-rivalt rá Naruto. Az idő során kihalt belőle az a megszokott mókázás, és konoyltalanság. Mintha már nem az a személy, lenne, mint anno...mielőtt magához tért volna az erdő szélén...

Az Uchiha látta, hogy a szőke homlokán elkezd kirajzolódni az a bizonyos ér, ami azt jelezte, ideges. Ezt pedig hanyag félmosolyával csak növelte.

-Éhes vagyok... Gondolom te is ennél valamit-mondta, miközben feltette főni a vizet.

-Mit akarsz te csinálni?-tette keresztbe a karját. Sasuke felfedezte a kíváncsiság szikráját.

Tehát még ott vagy...

Vigyorogva nézte maga előtt azokat a kék szemeket, amit maga koptatott meg, ami saját hibájából olyan most, amilyen, és már maga tudta, hogy a következő szóval nyert ügye van. Diadalmasan mondta hát ki:

-Ráment.

A szőke kék szeme felcsillant. Egy pillanatnyi derülés volt ugyan, de Sasuke látta. És ez már nagyon hiányzott neki. Azok a régi percek, amit együtt töltöttek, azok az érintések, amik megtörténtek, azok a csókok, amik elcsattantak, amik szerelmes sóhajokba fulltak, amikben megtalálták minden érzésüket, mindent, ami ŐK voltak.
  És most elvesztek, a saját hibájából, a saját akaratából. Naruto-nak esélyt sem adott a választásra. Ő döntött, és ő irányította az elveszés felé, ő miatta szakadt meg minden olyan dolog, ami ezt a csillogást mutatta. Sasuke miatt.

Ám abban a pillanatban, ahogy ismét látta, ahogy újra neki küldte, ahogy vele volt... Sasuke szíve melegséggel árasztotta el a testét. Mint régen. Bár tudná, miért tette, amit tett?! Talán félt. Félt attól, hogy gondot okoz a szőkének. Azóta persze belátta, hogy butaság volt a részéről; Ezért is jött most vissza.

-Akkor meg mire vársz?-ripakodott rá Naruto-Csináld már!

Sasuke büszke vigyorral az arcán rakta fel a vizet főni, és látva a szőke türelmetlenségét lejjebb húzta a lángot, hogy minél tovább tartson a forralás. Élvezte, ahogy Naruto kiakad. A régi időkre emlékeztette, ahogy minden más is. Naruto a kis lángot nem vette észre, így csak idegesen toporgott  a fapadlón. Mimikája is ingerültséget mutatott. Az  Uchiha pedig mindennél jobban élvezte a helyzetet.

***

Hosszú idő után, mikor már Naruto végre asztalnál tudhatta az ételt, és kissé felszabadultan tudott társalogni, egy beszélgetésbe fogtak, miközben nyugodtan falatoztak.

-Hm! Ez isteni!-hunyta le a szemét a szőke-Olyan, mintha nem először csinálnál ilyet, pedig ez az Ichiraku ízkombinációja... Más szóval te is Konohai vagy, vagy voltál-rakta le a pálcikákat, hogy a maradék levet is ki tudja szürcsölni.

Sasuke-t ismét azok az emlékek rohamozták meg, amire csak ő emlékszik.
  Mikor reggelente felkelt, hogy egy tál ráment készítsen a szőkének, s azt mindig ugyan olyan ízletesen habzsolta. Természetesen ilyenkor Sasuke is megkóstolta alkotását... csak kicsit másképp. Ugyanis volt egy helyzet, hogy sokkal finomabbnak tűnt. És igen. Miután Naruto végzett a rámennel, szája is átvette a leves ízét...

S mikor lecsapta az asztalra a tálat, erős késztetést érzett, hogy ezt a hagyományt, amit régen olyannyira szeretett, szerettek, folytassa...ámde le kellett gyűrnie ezt.