Elfeledett érzelmek

9.rész

Az a reggel, amit akkor Sasuke kapott, felért egy karácsonyi ajándékkal. Hosszú hónapok óta, most először alszik Naruto mellett. Boldog volt, ezt nem is tagadhatta, s az, ahogy reggel őt találta, még inkább mosolyt csalt az arcára. Arcát a nyakába fúrva szuszogott, mint egy ártalmatlan kisbaba. Egyik kezét pedig az Uchiha hasán pihentette.

Persze Sasuke bemesélhetné magának, hogy ez nem szándékos, hogy esetleg csak a teste emlékszik azokra a csodás pillanatokra, amikor még a levegő is felgyulladt köztük, de nem. Azt gondolta, ha Naruto valóban akarja, azt kimutatja, s ha nem is, Sasuke eléggé ismeri már ahhoz, hogy tudja, mikor van valami baja. Az, ahogy maga elé néz, tekintete egy nyitott könyv. Vagy mikor alsó ajkát egy picit kinyomja, s ezzel is egy szomorú kiskutyusnak néz ki, mint egy félelmetes felnőtt férfinek. Ilyenkor az orrát is egy egészen kicsit felhúzza, s az arca jobban emlékeztet egy mopszra, mint magára Naruto-ra. Tisztán emlékszik azokra az estékre, amikor titokban aggódott, hogy mi van, ha kiderül, hogy hozzá szökik ki a faluból, s ilyenkor Sasuke rögtön tudta, hogy egy rámen mellett minden kis jelentéktelen dolgot elmond, ami a szívét nyomja. Kötelesséségének érezte ezt, bár nem is tűnt akkor annyira "kötelességnek". Inkább egy estimese volt, amit bármikor végighallgatna.

Emlékszik, milyen volt az, mikor Naruto először tette be a lábát a barlangba...

A köd és az eső nem a legjobb barátok. Sasuke utálta az ilyesfajta időt, mert túlságosan hasonlított a bent tomboló néma viharra, amely akármennyire is fúj a szél, nem akar elvonulni. Míg kint egyszer kitisztul az ég, addig neki élveznie kell azt a csodás zivatart, ami bárhová is megy, mindig követi. Már azóta, hogy elhagyta Naruto-t. A szíve szakadt meg, mikor belenézve a kék szemekbe, kimondta a "viszlát" mélytónusú szót, s egy eszméletlen űrt hagyva a másikban fordult sarkon.

A könnycseppek, mint apró gyémántdarabok, mit az ég hullajt bánatában, a csendes éjszakában hangosat koppanva az avaron pihent meg. Ezt hallva az Uchiha legszívesebben megfordult volna, odaszaladt volna, megcsókolta volna, s megígérte volna neki, hogy soha nem fogja elhagyni... de nem tette meg. Csak kőszívűen ment tovább, nem foglalkozva azzal, hogy a másik levegőért kapkodva zokog, és térdre esik a levelek közé, csak ment tovább.

Hiányzott neki. Hogy is nem hiányozna? Hiszen ő volt neki mindene. De mégis, megtette, s most egyedül kell elviselnie a magány szomorú zivatarát. Biztos volt benne, ha megkeresné a fiút, az seperc alatt megbocsátana neki, s mintha semmi nem történt volna, élne. Ezt mindig is csodálta benne.

A gondolataiba süllyedve bámulta a fal domborzatát, mikor egy ismerős csakrát érzett meg a háta mögött. Hirtelen észbekapott, hogy a magáét se nyomta el. Nem is csoda, hogy megtalálta.

-Sasuke-az Uchiha lassan fordult meg, hogy a könnyektől csillogó szemekbe nézve rájöjjön, egy nagy hibát követett el, mikor otthagyta.

-Üdv, Naruto-csak mosolygott, mint egy egyszerű talalkozáson, amit hétvégente az Ichirakunál szoktak csinálni, még régebben.

-Mi ez a hely?-borzongott meg, miközben körbefordult, szétnézve a barlang szegényes berendezésén. Egy kopott szekrény, ami talán csak véletlenül került ide, egy futon, amit Sasuke használ, és a tábortűz fekete helye, kövekkel kirakva. A nagy teret nem töltötte ki ez a pár tárgy, így a szőke számára ijesztő és hátborzongató volt.

Ha jobban belegondol, Naruto mindig is utálta azt a helyet. A félelmetes, hirtelen vízcseppenések, a hideg, a félhomály, a régi "kísértetjárta" bútorok... mind taszította, mégis folyton visszajött hozzá, és több időt töltött ott, mint a saját lakásán.