Elfeledett érzelmek

13. rész

Az erdő lombjai közül a nap utolsó sugarai ütöttek át, míg a hulla helyszíne teljesen üresen állt. Csupán a helyszínelés nyomai maradtak ott, elhullajtva egy-két papírdarabbal. Kiba idegesen szaglászta körbe a területet, miközben Naruto és Sasuke átbeszélték a történteket. Naruto-nak az sem kerülte el a figyelmét, hogy Sasuke a meleg kezében tartja a saját napbarnított kacsóit, s hüvelykujjával ciróatóan simít végig rajta.

-Nem tudom, hogy mit is tehetnénk azon kívül, hogy megvárjuk, mire jut Kiba-suttogta Naruto. Úgy érezte, mintha kiveszett volna magából az a szenvedély, az az ellenkező ösztön, amit az elmúlt 4mévek során használt, főként Sasuke ellen, s nem maradt más csak a tömény érzelem.
Az, hogy mit gondolna Hinata, ha meglátná őket így, a legkevésbé sem érdekelte. Ha összehasonlítja a lány és Sasuket, a fiú ezer százalékkal legyőzné a Hyuga-t. Főként mostanában, amilyen érzelmeket kiváltott belőle, s ahogy elhitette, hogy nem lesz semmi baj, ahogy elérte, hogy elfogadja azokat az érzéseket, s ne ellenkezzen ez ellen is... Úgy érezte, Sasuke többet adott neki, mint ő bármikor is tehetne ezt. S ez jó érzés volt. Azok után, milyen magányos volt, ez a törődés elképesztően jól esett neki.

Talán ezért sem ellenkezett a kézfogás és a cirogatas ellen. Szemét egyenesen az összeérő végtagokra függesztette, s apró mosollyal a szája szélén pillantott fel az Uchiha-ra.

-Valóban-sohjatotta-csk annyit tehetünk, hogy várunk.

Persze Sasuke azt már nem tette hozzá, hogy mennyire megutált várni az elmúlt időszakban. Túl sokat várt ahhoz, hogy még többet tudjon. És az, hogy Naruto-val mennyit kell még várnia, rejtély. De már igen bosszantja az, hogy a másik nem emlékszik rá. Bár már hasonló viselkedést tanúsít, mit az esemény előtt, mégsem ugyanaz. Naruto még mindig visszafogott, s nem az a nyílt ember, mint régen. Tudja jól, hogy mit kellett átélnie gyermekkorában, ahogy azt is, hogy Sasuke-n kívül nemigen volt más barátja, vagy hozzátartozója. Magányos volt. Akkor még nem ismerte annyira, hogy tudjon mindenről, de az első együtt töltött perc után Sasuke tudta, hogy vele marad mindig. Es most itt van. Megfakultan, elfeledten, de itt van.

Ahogy Naruto is. Együtt vannak, kéz a kézben, s ez a szőkét egyáltalán nem zavarja. Ez pedig a legjobb dolog volt, ami csak Sasuke kivanhatott volna. A jelen helyzetben. Ujjaival való cirógatást abbahagyta, s helyzetre erősen megszorította a napbarnított kezet, fejben ezerszer megfogadva, hogy valahogyan talál megoldást számára.

A meghitt pillanatot egy bizonyos kuytaimádó, féleszű fiú zavarta meg.

-Bár a szagok nagyon összemosódtak, és talán egy-kettő el is tűnt, aszem megtaláltam azt, amit keresünk...

A két fiú meredtek bámulta az épp beszámolót tartó Inuzuka-t, s azon gondolkoztak, most miért beszél, ahelyett, hogy cselekedne?

-Kiba-szólt közbe Naruto-Igyekezz!

***

Az erdő mélyéből kiérve, maguk mögött hagyva a nyirkos avart, s egy kellemes mezőre léptek. Naruto cipője alatt szinte szétmallott a sok puha, friss fűszál, a közte megbújó apró virágú gyomok pedig halovány színnel ruházták fel a zöld dombot.
Kibát valahol elhagyták, ahogy megérezték azt a jellemzően fenyegető csakrát, amit a holttestnél is észleltek. Az a rettegés, az a félelem, ahogy a halállal nézetek szembe az áldozatok, kiütött az arcukon, s ez a kifejezés mutatkozott a szőke ábrázatán is.

Álmából épphogy felkelve indult útnak, hogy egy talán az életébe kerülő akcióba csöppenjen. A haja a szokásosnál is rendezetlenebb volt, döbbent kék szeme alatt sötét táskák húzódtak, gyűrött ruházatán pedig az elmúlt percek rohanása által kiütközött zöld fűfoltok éktelenkedtek. Melkasa gyorsan emelkedett fel-le, ahogy a rohanás miatt kicsit kifáradt.
Nem értette, most miért nyúlt ki egy kicsi futástól. Hiszen máskor egy egész héten is ugyan azt a tempót tartva kell ugrálnia a magas fákon. Most mégis úgy érzi, elszállt minden ereje, hogy a lábai mindjárt feladják a szolgálatot.