Elfeledett érzelmek

7. rész

Másnap reggel Sasuke izgatottan és boldogan kelt, ami igen ritka, hiszen mióta megtörtént az eset azóta nem igazán volt kedve boldognak lenni. Akármennyire is furcsának hatott, hogy egész nap gyászos fejjel jött-ment, az akkor volt. Most viszont olyan boldog és életteltelinek érezte a világot, hogy még mosolyogni se volt rest.

Egészen délig a vigyor levakarhatalan volt az arcáról, s mikor a kötést cserélte az alvó fiúról, akkor is olyan vidám volt, mint a nap többi részében. Gőze sem volt, honnan ez a sok pozitív energia, de a tény, hogy ő ápolhatja a szőkét felért egy energiabombával. Az alvó Naruto arca arra emlékeztette, mikor még együtt voltak, s az ég is tiszta volt. Újra abban a korban találta magát, bár tudta, hogy ez nem így van, mégis az érzés ugyan az.

A boldogság még akkor sem múlt el, mikor már az ebédet készítette. A friss sárgarépát serényen aprította, mikor ajtó nyitódást, majd hanyag lépteket hallott. Tudta, hogy ezek a lépések nem olyan nijához tartoznak, aki épp küldetést teljesít, ezért nyugodtan fordult meg, és nézett farkasszemet a fáradt, kialvatlan Naruto-val. A homlokán gyöngyözött az izzadság, ajkai elfehéredtek. Teste néha néha megremegett, haja nedvesen tapadt a bőréhez. Lázas. Sasuke jól tudta, hogy alig 5 perce még nem ilyen volt. Akkor még úgy aludt, mint aki nem készül felkelni egyhamar. Sőt! Sasuke hirtelen azt sem értette, hogy lázasodott be ilyen hamar.

-Naruto, jól vagy?-a boldogságot átvette az aggodalom.

Belenézett a fiú homályos tekintetébe, s nem látott mást, mint az ürességet. Lehet, csak alva jár? A láz teszi? Felemelte a kezét, azzal a szándékkal, hogy homlokára teszi, de a kimemetel teljesen más lett.

A fiú Sasuke melkhasára hajtotta a fejét, amit szinte alig bírt tartani. A szeméből kicsordult pár könnycsepp, s míg azokat az Uchiha pólója felszívta, addig a tulajdonosa a másik hátára tette a kezét. A mosolya lehervadt, s csak az járt a fejében, ez a tett mennyire emlékeztette a régi Naruto-ra. Az ő szokása volt ugyanis, hogy ha valami gyötörte a lelkét, ebben a pozícióban kereste a válaszokat. Sasuek karjai közt. Tökéletesen emlékezett minden olyan kérdésre, vagy tettre, ami erre a lépésre sarkalta, de most, mi gyötörheti a lelkét?

-Naruto-suttogta, mire a keze közt lévő gyenge fiú megremegett.

-Miért?-a szőke szavai halkabbak voltak, mint a levegővétel, Sasuke azonban így is tökéletesen értett mindent-Miért tetted ezt velem?-a fiú felnézett, s Sasuke szembenézett azokkal a szemekkel, amik úgy hiányoztak neki. Ezer csillag égett benne, mégis megtört volt, és könnyek úsztak benne.

De mégis hogyan?

Akárhogyan próbálta összerakni a dolgokat, ez túlhaladt az inteligenciáján.

-S-sajnálom-súgta, s most az egyszer tényleg komolyan gondolta ezt a szót.

A kisebbik méginkább elsírta magát. Szeméből patakzott a sok szomorú könnycsepp.

-Úgy fáj-kiáltott fel hirtelen, majd lába feladta a szolgálatot. Sasuke gyors reflexének volt csupán köszönhető, hogy nem végezte a földön-Sasuke, nagyon fáj!

Az Uchiha nem tudott mit tenni. Teljes sokkhatás érte a fiú hirtelen visszatérte miatt. Visszakapta! De mégis. Érezte, ahogy szerelme szenved, már-már kínozzák. De mi? A dolgok sokkal bonyolultabbá váltak, mint arra számítottak. A történések túl gyorsan pörögtek, s Sasuke nem tudta felfogni mindet.

-Sasuke-tért vissza a suttogáshoz Naruto. A lábai gyengék voltak, nem tartották meg a súlyát, s így a fiú tartotta. Karjaival magához ölelte hóna alatt, fejét pedig a vállán pihentette, így a fülébe tudta mondani az utolsó szavakat-Sasuke, nézz a szemembe, kérlek.