Cél - 𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜 ✓

¦3.rész

Avery Blake Wolff

A szabadedzések elkezdődtek, de én nem apa mellől követtem nyomon, hiszen csak nem sikerült megtalálnom a hozzá vezető utat. Nem értek sok mindent ehhez a sporthoz, viszont imádom a motor hangot, az autók hangját a pályán, a benzin illatát. Lány létemre ezek mindig megnyugtattak.

Hallgattam a kommentátorok szövegelését, közben néztem a képernyőket, és körbe néztem a garázsban is. A Mclaren-nél vagyok, mert Landoék voltak olyan nagylelkűek, hogy megkértek, hogy a szabadedzéseket itt kövessem nyomon. Minden narancssárga színben pompázott, sok szerelő, alkatrészek, képernyők, segédeszközök. És persze jó hangulat. Amit irigylek is, mivel a Mercedes-nél ez legtöbbször nyomott szokott lenni.

Ahhoz képest, hogy ez a szezon második nagydíja, szerintem tökre jól mennek a pilóták a pályán. Nyilván nem vagyok szakértő, amit nem győzök elégszer hangsúlyozni, de a saját látószögemből így vélekedek a dolgokról.

Annyira elmerülhettem megint a gondolataimban, hogy nem is láttam, mikor lett vége a 3. szabadedzésnek. Már csak azt láttam, ahogy Dany és Lando kiszáll a kocsijából. Kezét fogtak, lepacsiztak a csapattagokkal, majd a kesztyűt és sisakot levéve jöttek oda hozzám.

- Ügyesek voltatok! - mosolyogtam, és kaptak tőlem bónusz ölelést is.

- Köszönjük! Amúgy jó volt nézni, vagy unalmas volt? - kérdezte Lando, mivel ő még nem látott engem Forma 1-et nézni.

- Nekem nagyon tetszett! - lelkesedtem, amit ők is vidáman fogadtak.

- Akkor várd csak meg a vasárnapi futamot. - kacsintott, majd elmentek, mivel ilyenkor jöttek a rutinos teendőik.

[...]

Végül csak sikerült valahogy eljutnom apához, ahol végre láthattam Lewisékat is. Rég találkoztunk, így örültem, hogy újra velük lehettem egy kicsit.
Apa épp az egyik mérnökkel beszélt, amíg én gyönyörködtem a tájban. A látkép, amit nyújtott, az valami csodálatos volt. Főleg, hogy most ment le a nap.

- Apa, figyu, mindjárt jövök! A parkolóban találkozunk. - szóltam neki, majd elindultam, amerre a lábam vitt.

Végülis egy lelátóhoz értem, és boldogan konstantáltam, hogy mostanra már jóval megfogyatkoztak körülöttem az emberek. Így tehát szépen felmentem egy viszonylag magasabb részre, és leülve csodáltam a tájat. Furcsa érzés, hogy mások halmokat fizetnek azért, csak hogy itt ülhessenek, én pedig csak úgy feljövök ide.

- Szép, nem igaz? - szólalt meg valaki mellettem, amire össze rezzentem. - Megijesztettelek? - ült le mellém.

- Csak egy kicsit, rá se ránts. - legyintettem.

- Bocs, nem szándékos volt. - ahogy ez a mondat elhagyta száját, csend telepedett közénk. Engem viszont nem hagyott nyugodni egy kérdés, amit muszáj vagyok feltenni neki.

- Miért vagy itt?

- Láttalak, amikor ide jöttél, és gondoltam megnézlek, mielőtt levetnéd magad. Csúnya halál lenne. - olyan komolyan mondta, hogy már-már meg is ijesztett. Csak bólintottam, és újra a tájra vezettem szemeimet.

"Igazából rendesek, de azért kerüld el őket."

Állandóan ez a mondat játszódott le a fejemben. Tartsam magam távol tőle. Egyrészt, lehet ezt kéne tennem, nem szeretném ha valami baleset lenne verseny közben. De másrészt egy fura érzés kerít hatalmába, amikor egy légtérben vagyunk. Egyszerűen nem állt össze a kép a buksimban. Nem is vagyok rá hatással, akkor miért is balesetezne miattam? Habár, ha esetleg erre sor is  kerülne valaha, tuti hogy soha többet nem tudnék aludni a mardosó bűntudat miatt, szóval lehet jobban járnék, ha hallgatnék Yukira.