Cél - 𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜 ✓

¦2.rész

Avery Blake Wolff

Reggel meg nem szűnő kopogásra ébredtem.

- Ki az, és mit akar? - kérdeztem sablonosan, de viszonylag hangosan. 

- Lando vagyok.  - amint meghallottam a nevét, kiugrottam az ágyból, és sprinteltem is az ajtóhoz, majd kinyitottam azt, aminek túloldalán egy mosolygós pilóta állt.

- Óh, szia Lando! - köszöntem én is mosolyogva.

- Látom, nem aludtad ki magad. - vigyorgott rám mindentudóan, mire egyetértően bólintottam. - Mindenesetre hoztam neked reggelit, és délután gyere ki a pályára. Légyszi! - tette hozzá, majd átnyújtott nekem egy zacskót, és lelépett. Hm, kedves gesztus tőle. Ezt megjegyzem.

[...]

A taxiból kiszállva, egyből letámadtak az újságírók. Próbáltam volna haladni, de végül beláttam, hogy jobb lesz, ha válaszolok az értelmetlen kérdéseikre.

- Kisasszony, maga mit gondol, ki fog nyerni? - kérdezte az egyik.

- Az igazat megvallva, nem nagyon értek ehhez a sporthoz, így nem tudok választ adni. - erőltettem magamra egy kamu mosolyt.

- Ön kinek szurkol? - jött egy újabb kérdés.

- Nem ismerem az összes pilótát, így erre sem szeretnék választ adni. - próbáltam értelmes dolgot mondani, hátha békén hagynak, de nem így lett. Kezdtem már a sok kérdéstől besokkalni, ezért előre menve, átvergődtem a tömegen.

Miközben éppen kerestem a paddockban a Mercedes motorhomeját, megint neki mentem valakinek.

- Elnézést! - kértem először én bocsánatot, mivel mégis csak én mentem neki szegénynek.

- Semmi gond. - szóval fiú. Természetesen fel kellett rá néznem, így szembe találtam magam smaragd zöld íriszeivel.

- Leclerc, gyere már! - szólt rá egy férfi az előttem ácsorgó idegenre, aki rögtön vette a lapot, így egy intés után elsietett. Szóval Leclerc.

- Avery, hát itt vagy! - jelent meg boldogan a semmiből Lando.

- Aha, itt vagyok. - mosolyogtam, mire elkezdett húzni valamerre. Remélem, hogy apához visz. De nem így lett. Ugyanis egy étterem szerűségbe vitt, ahol isteni illatok keringtek a levegőben. - Hol vagyunk? - néztem körbe.

- Kajálni vagyunk, mert éhes vagyok. És gondolom te is az vagy. - utalt arra, hogy a hasam éppen az imént korgott. Hát az időzítés pocsék.

- Köszi. - többet nem tudtam mondani, mivel elhúzott egy asztal felé, ahol ott ült Dan, és még két számomra ismeretlen fiú.

- Srácok, ő itt Avery, akiről tegnap meséltem! - mutatott be előkelőn a kezemet fogó fiú, mire az asztaltársaság felénk fordult.

- Avyy! - pattant fel az ausztrál pilóta, és olyan szoros ölelésbe vont, hogy megmoccani se bírtam.

- Sziasztok!

- Hali!

- Szia! - jöttek a különböző köszönés formák. Leültünk, majd először a kék szemű fiú nyújtotta a kezét.

- Pierre Gasly, örülök a találkozásnak! - mosolygott lehengerlően, amit én sem tudtam elengedni egy mosoly nélkül.

- Yuki Tsunoda. - nyújtott kezet a másik, akit látásból saccolnék japánnak. Imádom a japánokat. Olyan kis cukik, és közvetlenek.

- Avery Blake Wolff. - mutatkoztam be én is, bár kétlem, hogy ne tudták volna, mivel Danielnek sose áll be a szája.

Borzasztóan jól elvoltunk, nagyon jól éreztem magam. Iszonyat aranyosak a srácok, rengeteget meséltek erről az egész sportról. Meg persze, meséltek érdekes, paddockon belüli szituációkat is, amiken sokat nevettünk.

- És aztán Daniel véletlenül orron vágta egy serpenyővel Mr. Wolffot.. - mesélte hatalmas beleéléssel Norris a múlthét eseményeit, amiken szintén jót derültünk. És így végre értelmet nyert az is, hogy apa miért hívott fel videóhívásban piros orral múltkor. Aztán olyan történt, amire nem számítottam.

Az ebédlő ajtaja nyílt, és szinte lassított felvételben láttam, ahogy a két piros pólós fiú besétál, mögöttük még két emberrel. Valahogy nem tudtam levenni a szemem róluk. Az egyik nekem olyan ismerős volt.

- Bocsi skacok, de ők kik? - böktem a most érkezettek felé.

- Ők a Ferrari pilótái. Aki belül ül, ő Carlos Sainz, spanyol, és a volt csapattársam. Aki kívül ül, ő pedig Charles Leclerc, monacói. - a mondat végét már nem is igazán értettem, mert amint neghallottam a Leclercet, azonnal beugrott, hogy honnan is volt nekem annyira ismerős. Talán elmerülhettem a gondolataim bugyraiban, mivel nem is figyeltem arra, hogy időközben Daniel majdnem kiszúrta a szemem.

- Avy itt vagy? - ezt úgy kérdezte az ausztrál, mintha újra kéne éleszteni.

- Ja igen, persze. - ráztam meg a fejem.

- Nekem nem úgy tűnt. Csak nem bejön az egyik Ferraris? - kacsintgatott Pierre, mire felnevettek.

- Nem, dehogyis. - hebegtem. - Csak neki mentem véletlenül az egyiknek, és most hogy itt vannak, így ismerős volt egyből. - hát ebből nem tudom, mennyit értettek, és mennyit nem.

- Igazából rendesek, de azért kerüld el őket. Főként Leclercet. Noha nem azért, mert egy paraszt, vagy ilyesmi, csak Potter úr utálja, ha a pilótái nincsenek ott 100%-osan a pályán. - amint ezt Yuki befejezte, elkezdtem köhögni. - Anyám, jól vagy? - nyújtott egy pohár vizet, amit szinte egy huzamra lehúztam.

- Persze. - tettem le az üveg poharat. - De ki az a Potter úr? - értetlenkedtem.

- A Ferrari csapat főnöke. Igazából Mattia Binotto a neve, de Harry Potterrel akár ikrek is lehetnének. - kuncogtak újra.

Ezután a fiúk nem is zavartatták magukat, megették a maradékjukat, miközben még beszélgettek. A végére már megfogyatkozott a kis csipet-csapatunk, ugyanis a mostanra már tudtomra adott Alpha Tauri-s fiúk vissza mentek készülődni, míg Daniel is elhagyott minket, miszerint sürgős dolga akad a mosdóban. Így hát Landoval maradtunk ketten.

- Egyébként úgy látom, Leclerc valamit lát benned. - jelentette ki a semmiből az előttem ülő göndör hajú fiú.

- Bocs, mivan? - rökönyödtem meg.

- Épp téged néz. - biccentett az asztaluk felé. Iszonyatos óvatosággal néztem én is arra, és tényleg igaza volt. Szolídan nézett rám, és találkozott a tekintetünk. Semmit nem tudtam kiolvasni nézéséből. Viszont mint semmi se, ez a pillanat se tartott örökké, mivel Leclerc előtt beszélő hölgy magára terelte a fiú figyelmét.