Cél - 𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜 ✓

¦20.rész

Avery Blake Wolff

* 2 hónappal később *

- Kim, vigyázz, az só! - próbáltam figyelmeztetni a barátnőm a rossz fűszer választásra, de már késő volt. Egy bögrényi só landolt a tésztában.

- Ha ezt megesszük, tuti kipurcanunk. - nézte elszörnyedve a tálban lévő keveréket, amit éppen most rontottunk el. - És már újat csinálni sincs idő! Mit fogunk most csinálni? - kétségbe esetten nézett rám.

- Kim, nyugi! Elindulunk időben és beugrunk a cukrászdába venni egy adagot. - igyekeztem nyugtatni a barátnőmet, hátha nem fog akkor ennyire fancsali képet vágni.

- Freddy már rég bezárta a cukrászdáját, mivel karácsony van! - még ekkora gyötredelmet, mint ami a hangjában volt, soha nem hallottam eddig.

Kicsit gondolkoznom kellett. Logikusan próbáltam elemezni a kialakult bonyodalmat, és arra minél előbb megoldást találni.

- Tudom hol lakik. - egy kacsintás kíséretében egy ördögi mosolyra húztam ajkaim.

- Te nem vagy normális. - egy halvány mosoly közben ingatta fejét Kim.

- Sose voltam az, hisz tudod. - fogalmam sincs, hogy honnan jött hirtelen ez a magabiztosság, de tetszik, szóval kikell használnom, amíg tova nem száll.

[...]

- Mit fogunk most csinálni? Rá rúgjuk az ajtót? Vagy netalántán betörünk?

- Becsengetünk. - ahogy ajkaimat ez a szó elhagyta, szinte egyidőben helyeztem ujjaimat a csengőre, megnyomva azt.

Pár pillanattal később öles lépteket hallottunk, amik egyre közeledtek az ajtóhoz. Míg végül azt kitárva, a szemünk elé került a jó öreg Freddy. Először meglepetten nézett felváltva hol rám, hol pedig Kimre, de aztán rögtön kapcsolt és szoros ölelésbe vont mindkettőnket.

- Gyertek beljebb, bogaraim! - tőle egyáltalán nem volt idegen ez a megszólítás, mivel kislánykorunkban rengetegszer jártunk hozzá sütizni vagy csak egy jót beszélgetni. Bementünk, viszont rögtön Freddy felé is fordultunk. - És mi szél fújt titeket erre?

- Freddy, lenne egy nagy kérésünk! - Kim végre megtalálta a hangját, így ő szólalt meg először.

- Hallgatlak titeket. - a kezeivel bentebb tessékelt minket, mindaddig, amíg le nem ültünk a gyönyörű márvány asztaljához párosított bár székekre. - Szóval? - tekintett ránk érdeklődően.

- Szóval Freddy, mint tudod, egyikünk sem egy ötcsillagos séf, és ez ma is kiderült. Cukor helyett véletlenül töménytelen sót raktunk a tésztába, ezmiatt az egész landolt a kukába! Nincs időnk újra csinálni az egészet, hiszen másfél óra múlva kezdődik a műsor, és addigra nekünk oda is kéne érni. Tehát annyit szeretnénk kérni, hogy betudnál e nekünk esetleg segíteni azzal, hogy megsütöd őket? - gyorsan hadartam le az egészet reménykedve abban, hogy rábólint. Viszont ahogy ezt meghallotta, a szegény férfi majdnem hanyatt dőlt.

- Huh, csajok, feladtátok rendesen a leckét. - motyogta maga elé. - Mennyi főre kéne?

- Igazából nem sokra, úgy nagyjából 250 főre. - válaszolt Kim.

- 250 fő? - akadt ki teljesen jogosan. - Ez kicsit nagy falat ennyi idő alatt, lányok.

- Tudjuk, Freddy, de te képes vagy rá! Tudom, azaz tudjuk, hogy megtudod csinálni! - biztatásképp a kezeire helyeztem a sajátom, és egy mosolyt küldtem felé.