Cél - 𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜 ✓

¦16.rész

Avery Blake Wolff

- Elég legyen ebből! - vette ki kezeim közül az alig néhány csepp italt rejtő poharat.

- Add vissza, tölteni akarok még! - kiabáltam erőtlenül.

- Nem! Nincs az az isten! Napok óta, akárhányszor csak átjövök, folyton leiszod magad a sárga földig, sírsz és sírsz! De tudod mi a legrosszabb ebben? Hogy tehetetlen vagyok! Úgy szeretnék segíteni neked, de nem tudok. Legszívesebben átvenném tőled az összes fájdalmat, de nem vagyok rá képes. Ez nem mehet már így tovább! - anyaiasan szidott le. Ennek hatására újabb emlékképek törtek fel bennem, ami újabb zokogáshoz vezetett. - Kérlek! - vett vissza hangerejéből, majd leguggolt elém, és jéghideg kezeimet az ő meleg tenyereibe szorította. - Te nem az én Averym vagy. Ő nem ilyen. Ő mindig mosolyog, és boldog, mert totálisan van joga ahhoz, hogy boldog legyen! Sosem engedte senkinek, hogy lerombolja a falakat, amiket védő burokként épített szíve köré. Most miért teszed ezt? Miért adod fel? Szerinted idáig amit elértél, azt semmibe kell venni? Kérlek, csak próbálj meg felállni! Állj talpra, állj ki magadért! Ne úgy lássanak, hogy szétcsúszva vagy a padlón. Charles is halálra aggódja magát, napok óta nem beszélsz velük. Apudnak lassan idegrohama lesz, mert semmit sem tud a lányáról. Kérlek, csak próbáld meg! Gyere, segítek! - a végszót kimondva felsegített a hideg csempéről, és engem megtartva indultunk le a konyhába, gondolom enni, hisz már napok óta nem igazán eszek rendesen.

- Charles tényleg aggódik értem? - ugyan már előttem volt az étel, de mégsem kívántam. Amit most akarok, az egy ölelés. Ölelés, egy olyan személytől, aki a legtöbb fájdalmat okozta nekem.

- Hát persze, hogy aggódik, te butus! Nagyon is. - nem volt teljesen tiszta, amit mondott. Pontosítok, a hangsúly, ahogy mondta. Mintha titkolna előlem valamit.

- Titkolsz előlem valamit? - adtam hangot gondolataimnak.

- Dehogyis! - kis habozás után egyből rávágta, amivel megint arra utal, hogy nincs minden rendben. De nem értem, akkor miért nem mondja el?

- Tuti?

- Tuti biztos! - és ekkor már tudtam, hogy nem, semmi sincs rendben. Rossz előérzetem van..

[...]

Kimberly elment, de én küldtem el őt. Szükségem van most egy kis magányra. Na meg egy ölelő kézre, de ő sajnos nem lehet most velem. Anya régebben mindig azt mondta, a csend ölelésében rejlik minden válasz. Csend honol az egész házban, csak az én egyenetlen légzésem töri ezt meg.

Anya. A szó, mely valakinek egy támaszt, barátot, életre szóló gondoskodást jelent. Valakinek viszont keserű magányt, fájdalmat, szenvedést juttat eszébe. Azt hiszem, én az utóbbihoz sorolnám magam. Túl vagyok már az életben rengeteg mindenen. Az első szerelmi csalódáson, a sérülésen, temetéseken. Mégis, ezzel a szűnni nem akaró érzéssel nem tudok megbírkózni.

Az élet túl ironikus ahhoz, hogy tudj hinni bármiben is. Egyik pillanatban túl boldog vagy, s azt hiszed, ennek semmi sem állhat az útjába, a másik pillanatban pedig az élet megmutatja csúf oldalát is, és ezáltal újra vissza zuhansz abba a szakadékba, ahonnan kimászni akartál. Kevés az olyan ember, akiben minden akadály nélkül megtudsz bízni.

Tökéletes család voltunk. Minta családnak tartottak minket az emberek. Anya és Apa csodálatos kicsi lányaként emlegettek. Tényleg, egyszerűen minden olyan tökéletes volt. Ahogyan együtt mentünk kirándulni, vagy ahogyan szinte minden nap megnéztük a naplementét. Együtt. Az együtt töltött idők voltak számomra a legnagyobb kincsek. És meg most is az. Apával. De már nem olyan. Már nem olyan érzés nézni a naplementét ketten. Nincs apa hatalmas lábanyomai és az én közepes méretű lábnyomaim között egy másik. Azzal, hogy Anya elhagyott minket, mindent tönkretett bennem.

Charles Leclerc

- Mégis mi a fene történt vele? - Mr. Wolff fel s alá járkált a Mercedes motorhome-jában, ahova önszántamból tuti nem lépnék be, de most csak is Ő volt a fontos számomra.

- Toto papa, kérem nyugodjon meg! Még árt a vércukor szintjének! - mint mindig, Danielnek most is pocsék az időzítése.

- Daniel, ez akkora baromság! - horkantott fel szó szerint röhejesen Max. Észre se vettem, hogy itt van. Mikor került ide?

- Max, te mikor kerültél ide? - úgy látszik, a francia barátom gondolatolvasó.

- Ide teleportáltam az előbb, nem vetted észre?

- Hogy mit csináltál? - akadt ki Daniel, mert nem értette, Max miről beszél jelenleg.

- Elég! - csapott az asztalra Toto, amivel mindenkire a szívbajt hozta. - Daniel, Max-nek igaza van, a vércukor szintemnek semmi köze sincs az ideg állapotomhoz. Az a vérnyomás. Te pedig Max, adhatnál egyértelműbb válaszokat is. De nem ez a lényeg. Hanem hogy több napja semmit se tudok a lányom felől! - ismét az asztalra csapott, de ezúttal még erősebben, amivel félő, hogy az asztal megrepedt.

- Charles, te már próbáltad? - Yuki félénken tette fel a kérdését. Gondolom, nem akarta még jobban magunkra haragítani Totot.

- De hányszor! - sóhajtottam fel. - De semmi. Folyton a hangpostája kapcsol. - ezek után néma csend telepedett ránk. Mindenki elvolt merülve saját gondolatai mélyében, ahogyan én is. Ez mindaddig folytatódott, amíg fel meg nem rezdült a kezemben szorongatott telefon. - Srácok, Kimberly az! - amíg otthon voltam Averyvel, sokat mesélt a legjobb barátnőjéről. Bárcsak sose mozdultam volna el mellőle.

- Vedd fel! - pattant fel azonnal Lando.

- Háló? - szóltam bele. - Igen Kim, én vagyok! Jó várj, kihangosítalak. - és ezzel már a motorhome szinte összes személye hallhatta a beszélgetést.

- Nagy a baj! Mrs. Wolff vissza tért! - a lány olyan hangsúllyal beszélt, mintha valami főgonoszról beszélne éppen.

- Tessék? - Toto hirtelen mellettem termett, és kikapta kezemből a telefont.

- Ki az a Mrs. Wolff? - súgta oda nekem Yuki.

- Toto felesége, egyben Avery anyukája. 12 éve elhagyta őket rejtélyes okokból. Avery számára ez volt a legnehezebb és legtöbb fájdalommal teli időszak. Azóta a nap óta Suzanne számukra halott volt. - Lewis nagyjából mindenkit beavatott a múlt eseményeibe. Nekem is beszélt Suzanneról Avs kicsit, de sosem firtattam tovább a témát, mert nem szerettem volna még több fájdalmat okozni.

- Képes voltál őt magára hagyni? - utoljára csak akkor láttam ennyire idegesnek Totot, amikor Lewisnak rejtélyes okokból a futam kellős közepén leállt a kocsija, miközben a brit pilóta az első helyen autózott.

- Toto, kérlek! Szüksége van egy kis magányra. Óvodás korom óta ismerem Avsot, nem fog semmi olyasmit se csinálni. Higgy nekem! - Kim se tűnt valami nyugodtnak, de itt senki se.

- Remélem elég jól ismered, Kimberly.