Cél - 𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜 ✓

¦4.rész

Avery Blake Wolff

A reggelem nem indult valami fényesen. Kora reggel már hasogató fejfájással ébredtem, és még a bokám is fájt. Megmagyarázhatatlan okok miatt. Tehetetlenül körbe néztem, de végül arra jutottam, hogy össze kaparom magam, és kérek valami gyógyszert a fejemre.

Egy irtó egyszerű fekete térdénél koptatott farmerre, és egy fehér hosszú ujjú fehér felsőre esett a választásom. Genetikailag vékony derekamnak köszönhetően, a farmerembe került egy egyszerű öv is.
A letisztult fehér sportcipőmet vettem fel hozzá, mivel ez legalább kényelmes, ami a bokám miatt plusz pont. A fürdőben rendbe szedtem magam. Egy arcmosást követően jöhetett a tonik, majd néhány szérum. Ezek után a szem alatti karikáimra egy kis korrektort kentem, és hálát adtam az égnek, hogy ma semmilyen pattanás nem akart képbe jönni, az így is rosszul induló napomon. Szempillaspirál, halvány színű szájfény, és az arcom készen is volt. A hajam volt az, amivel végképp nem szerettem volna kínlódani, ezért egy gyors fésülködés után hagytam, hagy élje életét. A táskámba csak egy parfüm, zsebkendők, belépő kártyák, az igazolvány tartóm és a pénztárcám került. A telefonomon még lecsekkoltam az időt, majd az utam a recepcióhoz vitt.

Szerencsére ki tudtak szolgálni egy fájdalomcsillapítóval, ami most életet mentett. Az óra még mindig háromnegyed kilencet mutatott, így fogtam magam, és az aulában található két személyes kanapéra leültem, majd kezembe vettem a telefonomat, és azt kezdtem el böngészni.

- Mióta vagy itt? - hallottam meg egy ismerős hangot.

- Lewis! - öleltem meg egyből. Ugyan tegnap találkoztunk, de akkor is csak pár szót tudtunk váltani, mivel sietnie kellett tovább az interjúira. Apa pilótája, ezért borzasztóan a szívemhez nőttek Bottas-szal együtt.

- Mizu kicsi lány? Tegnap sajnos keveset tudtunk beszélni, amiért utólag bocsánatot szeretnék kérni. - nézett rám boci szemekkel.

- Semmi gond, nem te tehettél róla. - eresztettem meg felé egy bíztató mosolyt. - Amúgy reggel nagyon fájt a fejem, ezért lejöttem gyógyszert kérni, utánna meg leültem ide, és most itt vagyunk. - hadartam el egy szuszra.

- Remélem már jobban vagy! - biccentett.

- Igen, már jobb. De te mit keresel itt ilyen korán? - érdeklődtem.

- Igazából már nincs olyan korán, mivel negyed tíz lesz pár perc múlva. - tekintett le méregdrága órájára. Húha, hogy elszaladt az idő.

[...]

Az időmérőt végre apa mellől nézhettem. Viszont a gondolataim máshol jártak.

"Egyébként úgy látom, Leclerc valamit lát benned."

Most meg ez a mondat játszódott le újra és újra a fejemben. De ugyan mit láthatna bennem? Talán azt, hogy Wolff vagyok? Vagy talán akarnak tőlem valami belső infót a Mercedes-ről, amit feltudnak használni ellene?
Oké, ez már azért elég paranoiás gondolat volt, azt hiszem, le kellene állnom. De ugyanúgy nem hagy nyugodni ez a kérdés addig, amíg nem kapok rá választ.

Viszont miért is érdekel ennyire? Szerintem barátnője van. Tényleg!
A telefonomat előkapva kerestem meg az insta oldalát, és kezdtem el kutakodni. Igen, jól sejtettem. Barátnője van. Charlotte Siné. Na akkor meg semmi ok az aggodalomra.

- Avery, itt vagy? - térített vissza apa hangja a valóságban.

- Mi a baj? - ráztam meg a fejem.

- A Tauris barátaidat mehetsz  megvigasztalni. - bökött a kijelzők felé.

- Tessék? - tapadtak nekem is oda a szemeim.

- Kiütötték egymást. - adta tudtomra.

- Jesszus! Ugye jól vannak? - estem enyhe pánikba.

- Persze, ez nem volt komolyabb baleset. - fordította fejét újra a képernyő felé, ahol épp a visszajátszás volt. Természetesen én a magam természetével nem tudtam várni, így hát kibicegtem a csapatgarázsból, de hallottam, hogy még apa utánam kiabál. Nehezen, de sikerült mindent és mindenkit kikerülnöm, így semmiféle kockázatot nem okoznom.

Már éppen majdnem oda értem az úticélomhoz, amikor oldalra néztem. Leclerc pont akkor jött be a kocsijával, és szinte láttam, ahogy össze nézünk. Ugyan a bukójától nem biztos semmi, de én éreztem. Ez mind csak pár másodpercig tartott, mivel minden ment ugyan úgy tovább. Csak ez a pár másodperc vésődött örökre az emlékeimbe.

- Avery! - jött oda Pierre. - Mit csinálsz itt?

- Jaj, úgy megijedtem! - vallottam be némi fázis késéssel, mikor már a japán is ide jött. - Jól vagytok, ugye? - méregettem őket.

- Persze! Kutya bajunk sincs, ugye Pi? - lökte meg játékosan a vállát Yuki a franciának.

- Jól mondod, Yu! - lökte vissza.

- Pi? Yu? -  nem győztem kapkodni közöttük a fejem.

- Így hívjuk egymást. - nevették el magukat.

- Annyira lököttek vagytok! - öleltem meg őket egy hatalmas mosoly kíséretében.

Charles Leclerc

Az időmérő végeztével átbeszéltük a csapattal, amit átkellett, letudtam az interjúkat, a kép és aláírás osztogatást, valamint az egyéb teendőimet.

- Hé Charles, jössz kajálni? - ért mellém a spanyol csapattársam.

- Felőlem. - válaszoltam, majd ellöktem magam az oszloptól, és Carlos után mentem.

Ma gondolatban nem voltam a pályán 100%-osan. Ezért is lettem negyedik.
Vissza térve a gondolataimra, folyamatosan az arcképe jelenik meg előttem. Meg a neve. Olyan kisugárzása van, ami az emlékezetedbe vésődik, és amikor meglátod először, utána már nem tudod kiverni a fejedből. És amikor megláttam a boxba menet, egy ismeretlen érzés kerített hatalmába.
Úgy éreztem, hogy ő is rám nézett. Bár a sisaktól nem igazán láttam, és mindössze pár másodpercig tartott az egész. De remélem, hogy ő is érezte azt, amit én.

- Charles, hahó! - legyezett előttem Carlos.

- Ja, igen! Miről is volt szó? - fel sem tűnt, hogy már az ebédlőben vagyunk.

- Az időmérőről. - világosított fel. Ezek után vissza folytam a beszélgetésbe, és elkezdtük kielemezni a dolgokat. Ez a szituáció mindaddig tartott, amíg egy igen ismerős hang meg nem ütötte a fülem.

Oldalra pillantottam, ahol Avery volt, mellette a Mclaren pilótákkal. Éppen nevetett, amikor rá néztem. Újra előjött az az ismeretlen érzés. Ő nem vett észre, de én minden mozdulatát végig követtem, amíg újra el nem terelték a figyelmem.

- Leclerc, látom nem vagy itt továbbra sem. - szólt a személyi menedzserem.

- Igen, mert totál elcsavarta a fejét Wolff lánya. - lökte meg a vállam a csapattársam.

- Ez igaz? - hökkent meg.

- Dehogyis! - tiltakoztam.

- Dehát ezidáig le sem vetted róla a szemed, kölyök. - csettintett a nyelvével a spanyol.

- Ti most összefogtatok ellenem? - mivel már végképp nem tudtam mit mondani, ezért az első gondolatomat osztottam meg velük.

- Nem, csak féltünk. Féltünk, hogy valami bajod esik a pályán kusza gondolatok miatt.