Cél - 𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜 ✓

¦Epilógus

2022

- Készen állsz? - felém fordult. Ő is talpig feketében volt, ahogy azt illik. A szívem újra összeszorult, ahogy bólintottam. Látta rajtam, hogy nem vagyok jól, ezért átkarolta a derekam, és erősen tartott, közel magához. A testéből áradó hő azonnali megnyugvást jelentett.

Tavasz volt, mégis hűvös. Charles autójában szerencsére ment a fűtés, így a csípős levegő után kész megváltás volt a fűtött bőrülésbe beülni. Az út csendben telt, de ezt így éreztük helyesnek. Charles a vezetésre koncentrált, én pedig a gondolataimba mélyedve néztem a mellettünk elsuhanó, már zöldellő fákat. Ám ez egy rövid idő után unalmassá vált, úgyhogy Charlesre kaptam a tekintetem. Megigézve néztem, ahogy vezet. Ahogy a kormányt fogja, a kanyaroknál pedig hűha!

- Mi ilyen érdekes rajtam? - mosolyogva nézett egy pillanatra rám.

- Imádom, ahogy vezetsz. - jelentettem ki őszintén. Ha lehetséges, a mosolya ennél is szélesebb lett.

- Én pedig imádom, hogy itt vagy velem. - a bókja miatt fülig pirultam, amit sajnos nem tudtam leplezni.

Az öröm nem tartott sokáig, mert megérkeztünk. A gyomrom szaltókat lejtett, a szívem pedig eszeveszettül kalapált. Próbáltam eltakarni a félelmem, de Ő így is észrevette mint mindig. Charlesszel mondhatni kiegészítjük egymást. Mint a nap a holdat, víz a tűzet, fekete a fehéret, tél a nyarat. És ez így tökéletes.

Apát is felfedeztem a nagy tömegben, kihez, egy mosolyt erőltetve az arcomra, mentem oda. Rengeteg ember eljött, de fájt nézni, ahogyan ez a sok ember szenved és gyászol, úgy, mint mi. Lopva Charlesre tekintettem, aki szorosan maga mellett tartott. Hatalmasat dobbant a szívem, hogy ennyire közel voltam hozzá. Ha máshol lennénk, még meg is csókolnám, de ennek nem itt és nem most volt az ideje.

[...]

A temetés szépen lezajlott. Egy gyönyörű aláfestő zene alatt olvasták fel Anya búcsúlevelét, amelyet sokan nem bírtak könnyek nélkül kibírni. Közéjük tartoztam én is, habár minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam a zokogásom. A legvégén mindenki részvétét fogadtuk, és búcsúzkodtunk a meghívottaktól. Mindenkit hideg zuhanyként ért a hír, amit nem győztek hangoztatni. Sokan még kedves szavakat is mondtak Anyáról, ami az én szívemet is megmelengette. Ezt mind egy halvány mosoly kíséretében meghallgattuk, amíg csak hárman nem maradtunk a temetőben.

- Ti menjetek nyugodtan, nekem még van egy kis dolgom. Kint találkozunk. - kimérten beszéltem, amennyire csak tudtam. Apa és Charles egymásra néztek, majd rám, de végül eleget tettek kérésemnek és magamra hagytak.

Vagyis nem voltam egyedül. Itt volt velem Anya.

- Drága Anyukám! - guggoltam le lassan a friss sírja elé. - Mérhetetlenül fáj ez most nekem, hogy búcsúzkodnom kell. Annyi mindent mondanék, de már késő. Te örökre a szívembe leszel, ahogyan én is a Tiédbe. Nagyon nehéz elfogadni, hogy már nem vagy velem. Az életünk nem igazán úgy alakult, ahogyan az kellett volna. Rengeteg évet elvesztegettünk a gyávaságunk miatt. És most, már nincs időnk bepótolni mindazt, amit kegyetlenül elvett tőlünk az élet! Mindig is szörnyű voltam a búcsúzkodásban, és ez most sincs másképp. Annyi különbséggel, hogy én nem akarok végleg elbúcsúzni! Azt szeretném, hogy tudd, sosem foglak, és nem is tudnálak elfelejteni! Mindig szeretni foglak, amíg világ a világ, Kedves Anyukám! Jobb helyen vagy odafent, hol nem gyötör téged több fájdalom. Egyszer még találkozunk! - lassan felegyenesedtem, majd megfordulva elsétáltam.

Ezúttal már hagytam, hogy az elfojtott könnyeim utat törjenek maguknak. Erre volt szükségem: hogy kiadjak magamból minden feszültséget. Ahogyan sétáltam ki a temetőből, úgy hagyott alább a sírásom is. A végén már csak fátyolos volt a tekintetem, ahogy kiértem Charleshoz. Nem szóltam semmit, csak szorosan megöleltem. Úgy öleltük egymást, mintha ez lenne az utolsó ölelésünk.

- Tudom, hogy fáj, de Anyukád onnan fentről vigyázz rád Apa mellett. Mindketten büszkék ránk, Avery! - felnéztem a szemeibe, aztán az ajkaira. Tudta, mit akarok, így ennek eleget téve, gyengéden megcsókolt.

- Szeretlek, Avery!

- Én is szeretlek! - elengedtük egymást, majd átkarolt engem, és így sétáltunk a gyér naplemente fényében vissza a kocsihoz.