Cél - 𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜 ✓

¦19.rész

Avery Blake Wolff

Ha azt hittem, ennél nagyobb fájdalmat már semmi sem tud okozni, akkor hatalmasat tévedtem. De még mekkorát.
Ahogy elnézem, ez a mai nap a fájdalmakról szól.

Percekig csak néztem a görcsösen szorongatott telefonom kijelzőjét, amin Charles és egy számomra ismeretlen lány mosolygott. A bambulásomból egy könnycsepp zökkentett ki, amely a képernyőn landolt. Meredten néztem a képet, habár a gondolataim már ezerrel pörögtek. A fizikai fájdalmam meghatalmasodott és úgy éreztem, a szívem megszakad. Talán ekkor tudatosult bennem, hogy baromira elcsesztem.

Az érzelmeim kavalkádjában lassacskán már elvesztem. A szomorúság, csalódottság, önmarcangolás és düh egyvelege kavargott most bennem. Úgy érzem, mintha egy véget nem érő alagútban bolyonganék, amelynek nincs fény a végén. Csak a zsákutcák és akadályok. Kezdem azt hinni, hogy megőrültem, hisz harcolok a saját boldogságom ellen. Bármilyen döntést meghozok, bármit cselekszek, az mindig a boldogságom kárára megy. Magamat okolom, teljesen jogosan. A saját magam szörnye vagyok.

- Zavarok? - anya nyitott be a szobámba. Az extázis miatt kellett pár perc, mire felfogtam, hogy bent van. Megrázva a fejem, dobtam a telefont az ágy távolabbi sarkára, majd kérdően felé néztem.

- Valami baj van? - a hangomban megmaradt a gúny egy kis része.

- Ezt én is kérdezhetném tőled. - figyelmen kívűl hagyva a bunkóságom, leült mellém az ágyra, majd megfogta a remegő kezeim. Ahogy meleg tenyere az enyémeket érintette, úgy éreztem, békére leltem. - Minden rendben van, szívem?

Vaciláltam és hezitáltam azt illetően, hogy most mit mondjak neki. Vagy elmondok mindent, ami jelenleg bennem tébolyog és megkönnyebbülök, vagy titokban tartom és egyedül cipelem a terhet.

- Őszintén, minden. - az első lehetőséghez húzott a szívem. - Anya, nekem tetszik egy fiú. Vagyis nem, nem ez a megfelelő szó. Halálosan szerelmes vagyok belé! Nem ő volt az első szerelmem, de ő volt az, amely mellett a többi értéktelenné vált. Ő mutatta meg nekem az élet egy olyan oldalát, amiről eddig csak álmodozni mertem. Talán nem is tud róla, de átsegített engem egy olyan időszakon, amit az életem legmélyebb pontjának tudhatok be. Mindenébe menthetetlenül beleszerettem! Ha velem van, a bennem élő kislány újra önmaga lehet, és felhőtlenül tud vele boldog lenni! De ha nem vagyok vele, egy elveszett kiskutyának érzem magam, aki csak céltalanul bolyong a nagyvilágban. - a kezeimmel közben össze-vissza hadonásztam, ezzel nyomatékosítva a mondanivalóm. - Egyszerre a legbiztonságosabb helyem és a legnagyobb kalandom az életben.

Anya néma csendben hallgatta végig a kirohanásomat. Nyugodtnak tűnt, ami a tekintetében is tükröződött. Csak néztünk egymásra, mint két tini, akik most vannak túl az első szakításukon. Azt hiszem, ilyenkor tudatosult bennem. mekkora ereje van a csendnek. A csendbe burkolózva gondolkoztunk. Viszont ezt a pillanatot ő törte meg azzal, hogy megszüntetve a köztünk lévő távolságot, a karjaiba vont.

Haza értem. Ez volt az első gondolat, amely az elmémbe ötlött, amint megölelt. Szinte rögvest visszaöleltem. Borzasztó nagy szükségem volt már erre. Annyi év után számomra ez felfoghatatlan érzés. Sok gyermeknek ez egy alapvető dolog, míg velem ellentétben, akinek ez egy új érzés. Pillanatokig csupán csak egymást ölelve voltunk az ágyamon. Éreztem, hogy szíve hevesen ver, úgy, ahogy az enyém is. Egy igazi anya-lánya lélekfeltöltő pillanat volt ez.

- Kicsi kincs. - szólított meg, kissé eltolva magától, hogy a szemeimbe tudjon nézni, amikben most a nyers fájdalom csillogott. - Egy hatalmas szíved van, amelyet csak a megfelelő embernek szabad oda adnod. Ha úgy érzed, hogy ez Charles, akkor hát tégy úgy. Bízd rá a szíved, sodródj az árral. De számolnod kell az akadályokkal, amelyeket az élet fog eléd állítani. Mert tudja, mennyire kitartó és talpraesett lány vagy. Az én lányom. Lesznek pillanatok, amikor a felhők felett fogod érezni magad, de akadni fognak olyanok is, amikor legszívesebben feladnád. Ez az, amit sohase tégy meg! Ne legyél olyan gyáva, mint én! Elfutottam az összes problémám elől, annak reményében, hogy majd így enyhülni fog a fájdalmam. De nem enyhült, sőt, csak erősödött! Mindent elrontottam, tönkre tettem a gyermekkorod. És sajnos erre csak a mai napon döbbentem rá igazán. Annyi év után itt vagyok, ki tudja meddig, de most itt vagyok! És szeretném, hogy tudd, nem foglak elhagyni. Mindennap küzdeni fogok azért, hogy még egy nappal tovább tudjak melletted és apád mellett lenni. A sors útjai kifürkészhetetlenek, éppen ezért nem tudok ígérni semmit sem. Ezúttal viszont nem fogok megfutamodni! Szembe fogok nézni minden gondommal! Ez az én célom. Veletek tölteni a hátra lévő időm! - a szavak a torkomon akadtak, ahogy befejezte a monológját. Még több könny gyűlt a szemembe, így a látásom is elhomályusolt. Egészen addig, amíg el nem tört a mécses, és kitört belőlem a keserves zokogás.

Sosem éreztem még magam ennyire a padlón. A mai nap annyi minden történt velem, hogy kell egy kis idő, amíg mind a szívem, mind pedig az agyam feltudja dolgozni. Most nem vártam meg, hogy anya megöleljen. Én vetettem magam a karjaiba és megállás nélkül sírtam, ameddig el nem fogytak a könnyeim. Anya mindeközben bíztatóan simogatta a hátam, majd apró puszikat nyomott a hajamba.

- Anya, én.. - felnéztem rá, amialatt igyekeztem össze szedni a gondolataim. - Én nem tudom mit mondjak. Annyira elszeretnék mondani mindent, amit jelenleg érzek, de képtelen vagyok szavakba önteni. Eddig fel sem fogtam a hiányod. Most viszont eljutott a szívemig az az üresség, amit a hiányod kelt. Anya, én ezekre nem vagyok képes! Az élet olyan mély gödrökbe sodor, amikből lehetetlen vagyok egyedül kimászni! Állandóan erős maradni baromi nehéz. Annyira nehéz minden reggel úgy felkelni, hogy nem tudod, mi az életed értelme. A folytonos túlgondolás lassan megöl. A kételyek, amiket Charles kelt bennem, meginogtat. A problémák pedig csak úgy halmozódnak egymásra. Hiszen, egyszerűen nem tudok mindent megoldani egyedül! Anya, annyira elveszettül érzem. - egy szuszra ledaráltam, ami nyomta a szívem. A mázsás súly, amit eddig cipeltem, végre leesett a szívemről.

- Nem vagy egyedül! Ha nem is érzed még, de itt vagyok veled. Nem kell tovább csinálnod, Avery! Én itt vagyok, ahogyan apukád is. Az évek elteltével is ugyanaz a kislány maradtál neki, aki voltál. Ahogyan nekem is. A lakásomban szinte minden helyiségben a te egyik kiskori képed díszeleg. El sem tudom mondani, hogy nekem mennyire hiányoztál! Anyának sem nevezném magam. Amit tettem veletek. Meg sem érdemlem, hogy így hívj! - láttam rajta, hogy elbizonytalanodik, és őszintén gondolja az elhangzottakat. A szívem rendesen belesajdult ahogy látnom kellett a szemében lévő bűntudatot.

- Ne gondold ezt, Anya! Az én anyukám maradsz örökre! Amit tettél, megtetted. Ez a múlt, ezen nem tudunk változtatni. Ellentétben a jövőnkkel, amit mi alakítunk ki, a jelenünkre koncentrálva! Ugyan, még mindig bennem vannak az évek történései, és bennem is maradnak örökre. Viszont én teszek neked egy ígéretet: mindent megfogok tenni annak érdekében, hogy az életed utolsó részét azokkal töltsd, akiket igazán szeretsz! Megígérem! Szeretlek, Anya!

[...]

Reggel hasogató fejfájásra keltem. A szemeimet is alíg bírtam kinyitni. Olyan volt, mintha ólom súly nehezedne rájuk. A nap vakítóan sütött, ami nem könnyítette meg a dolgom. Nyújtózkodások után indultam meg a fürdőbe, ám amint megláttam a tükörképem, sikítani támadt kedvem. A szemeim alatt valósághű bőröndök voltak, ráadásul fel is voltak duzzzadva a sok sírástól. Az arcom a sápadtságról árulkodott, ajkaim pedig vér vörös színben pompáztak.

Minden erőmmel azon voltam, hogy valami elviselhetőbb külsőt varázsoljak magamra. Ebben segítségül hívtam a hidegvízes arcmosást, egy kis adag korrektort, na meg némi szempillaspirált. Ismét a tükörképemre néztem, de egy barátságosabb kinézetet tekintettem meg. Hangosan kifújtam a levegőt és gyorsan megcsináltam a maradék teendőimet.

Egy szürke melegítőbe, illetve egy hozzá tartozó pulcsiban cammogtam le a konyhába, ahonnan isteni illatok szabadultak el. Miután átléptem a küszöböt, megtorpantam. Ugyanis, anya és apa önfeledten készítették a reggelit, miközben lopott pillantásokat vetettek a másikra. Egyszerűen túl cuki ez a pillanat ahhoz, hogy ne örökítsem meg. A zsebemből gyorsan elő halásztam a telefonom és lefotóztam őket. Mosolyogva süllyesztettem vissza a készüléket. Ezt befogom állítani háttérképnek.

- Jó reggelt! - illedelmesen köszöntem, amialatt mostmár ténylegesen beléptem a konyhába.

- Szép reggelt, kincsem! - anya fordult felém elsőnek, majd egy mosoly kíséretében nyugtázta magában, hogy jobban vagyok, vagy legalábbis jobban nézek ki, mint tegnap este. - Gyere, pont most lett kész a reggeli. - elém tolta a nagy adag frissen készült palacsintát, azután pedig a juhar szirupot is az asztalra helyezte. Csillogó tekintettel néztem rá. Hát még mindig emlékszik!

Nem is tudom, mit kéne mondanom. Ez most egy érzelmekben gazdag rész lett, de kellett ilyen is. Hisz, így tudjátok talán jobban megérteni Avery helyzetét. Őszintén bevallom, nem igazán vagyok jeles az érzelmek leírásában, körülírásában, de nagyon igyekeztem! Szóval remélem, elnyerte a tetszéseteket. ♡