Zűrös múltak

1. Jelen

10 évvel később

Csak feküdtem és a fehér mennyezetet bámultam. Nem volt benne semmi különös, mindig ugyanúgy nézett ki. Viszont nem volt jobb ötletem mit tehetnék bezárva egy szobába, amiben csak ez a régi fém ágy és egy íróasztal volt. Szüleim halála után az emberek örültnek tituláltak. Fájt, nem bírtam elviselni, hogy nincsenek. De mégis mit vártak, hogy fog viselkedni egy nyolc éves gyerek, akinek a szeme előtt ölték meg szüleit? Nyilván nem fog boldogan iskolába menni, ahogy addig is. Idő kell arra, hogy feldolgozza a történteket. Az én esetem más volt. Nem bírtam feldolgozni, elfelejteni a múltat. Eleinte gyötrő fájdalom, szomorúság és gyász kavargott bennem, de később bosszúvágyat éreztem. Meg akartam keresni a férfit, aki lelőtte szüleimet. Alacsony termete és arca egy életre beültette magát retinámba. Az ajtó szokásos kattanása majd a hang, ahogy eltolják zökkentet ki gondolatmenetemből. Oda sem kellett néznem, tudtam ki lépett be. Az egyetlen ember, aki egy kicsit is foglalkozott velem az elmúlt közel tíz évben, míg az elmegyógyintézetben tartózkodtam.

- Jó reggelt, Harry! – mosolygott kedvesen sötét hajú ápolóm, akit inkább barátnak neveztem már. Odament az ablakhoz és elhúzta a függönyt mire világosság töltötte be a fehér kórtermet. Akaratlanul is összehúztam szemeimet majd lassan felültem. Kezében volt egy tálca az aznapi reggelivel, amit letett mellém az asztalra majd leült az ágy szélére hozzám. Fintorogva fordultam az étel felé majd vissza a kék és fehér ruhás férfira.

- Zayn, nem lehetne, hogy ma is rendelsz nekem pizzát? – kérdeztem kiskutya szemekkel mire a fiú elnevette magát. Beletúrt dús sötét hajába majd megigazította névtábláját, amin neve állt nyomtatott betűkkel. Az elmúlt években sokszor kérdeztem tőle miért lett ápoló és miért pont egy elmegyógyintézetben mire ő mindig azt válaszolta, hogy szeret segíteni az embereken. Hatalmas szíve volt, amit az is bizonyított, hogy szabály ellenére rendelt nekem ételt, amikor semmi kedvem nem volt megenni a menzát.

- Ilyen korán nem rendelek neked semmit. – mondta mire az órára néztem, ami folytonosan és idegesítően kattogott. Igaza volt, hiszen még csak reggel hat óra múlt. – Most pedig öltözz fel, vedd be a gyógyszereidet és elmegyünk sétálni. – sürgetett majd kiment a szobából. Sóhajtva lógattam le lábaimat az ágyról. Tetszett, hogy azt mondta séta még akkor is, hogyha csak az intézet nagy kertjébe megyünk, mint mindig. Hatalmas épület volt fehérbe burkolva kis ablakokkal és borzalmas menzával. Nem is vettem észre, hogy egy pohár vizet is behozott, ami szintén ott volt az asztalon. Szüleim halála után folytonos rémálmokkal küzdöttem, nem mertem aludni és nem beszéltem senkivel. Amiatt idekerültem és azóta csakis Zaynnel beszéltem. Jól esett, hogy ő törődött velem még akkor is, ha az volt a munkája.

Bevettem gyógyszereimet, amik arra szolgáltak, hogy megnyugtassanak, és ne legyenek rémálmaim. Utóbbi mióta itt vagyok sokkal kevesebbszer fordult elő. Álmaimban általában régi emlékek jönnek vissza köztük a nap, amikor a szekrényből néztem, ahogy szüleim mellkasába golyót lőttek. Komótosan felöltöztem a kikészített ruhákba majd az ajtóhoz léptem. Zayn már ott várt rám és, amint meglátott eltolta a közöttünk húzódó nyílászárót. Lassan lépkedtünk végig a hosszú folyosón a kijáratig. Éppen nyitotta ki az ajtót, amikor egy sikoly hallatszódott az épületben, mely újra és újra visszhangzott az üres termekben. Nem reagáltam, ottlétem során már teljesen megszoktam az olyan hangokat, mint a sikítás, üvöltés, a fémtolós kocsik hangja, melyeken az ételt szállították, az ajtók kattanása és a fűtés mormogó hangja, mely olyan ritkán kapcsolt be, hogy meg tudnám számolni ujjaimon. Olyankor Zayn hozott nekem meleg takarókat és teát nehogy megfázzak. Ahogy kiléptünk megcsapott a január hűvös levegője, ami arra késztetett, hogy jobban összehúzzam magamon hosszú dzsekimet. Enyhén fújt a szél és a múlt héten esett hóból pedig már semmi sem maradt. Mikor a fehér pelyhek alászálltak az égből nagy nyüzsgés volt az intézetben. Sokan féltek tőle, nem értették és kiáltozva próbáltak volna szabadulni. Aznap én csöndesen hallgattam az ajtón túlról beszűrődő hangokat.

Nem voltak sokan kint, mi lehettünk és még két másik beteg az ápolójával. Sosem beszélgettem vagy alakítottam ki akármilyen kapcsolatot más bent élőkkel csakis Zaynnel. Mivel az elmegyógyintézet mondhatni a semmi közepén volt messze a várostól, így az ott dolgozók is bent laktak csak más emeleten. Szerencsémre Zayn pont a fölöttem lévő szobát foglalta el így alkalmanként volt esélyem jelezni neki a fűtéscső megkopogtatásával. Csendben sétáltunk a kavicsos úton megkerülve az egész épületet. A felépülő pácienseket néha elvitték egy közelben lévő farmra, ahol állatokkal is találkozhattak. Én is jártam már ott, de nem igazán kötött le.

- Harry! – fordult felém Zayn mire mindketten megálltunk. – Nemsoká tizennyolc éves leszel és jó az állapotod – magyarázta – ami azt jelenti, hogy elhagyhatod az intézetet. – mondta, de szavaitól először nem boldog, hanem meglepett lettem. Ha elmennék, végre lenne saját életem, azt csinálhatnám, amit szeretnék. Félve pillantottam az előttem álló fiúra.

- És veled mi lesz? – kérdeztem lassan mire újra elindult én pedig követtem válaszra várva.

- Valószínűleg új beteget kapok, akire majd vigyáznom kell. – nézett rám barna szemeivel nekem pedig valahol elolvadt a szívem, amikor azt mondta vigyázni. Tényleg azt csinálta, törődött és megóvott engem. Akárki is kapja meg helyemet szerencsésnek mondhatja magát. Hirtelen megöleltem Zaynt, magamat is meglepve. A fiú habozva, de ő is karjaiba zárt. Belélegeztem édes és kórházi illatát. Nagyon hiányozni fog. Hálát adtam, amiért őt kaptam és szerezhettem egy barátot. A dolgozóknak ki volt adva szabályba, hogy nem létesíthetnek semmilyen érzelmi kapcsolatot betegükkel, amit Zayn már az elejétől kezdve megszegett, azzal, hogy amikor jöttem vett nekem egy kereszt nyakláncot, amit azóta is hordtam. Volt valamim, ami rá fog emlékeztetni. Szétváltunk és belenéztem könnyes szemeibe, amiből tudtam, hogy neki sem lesz könnyű az, hogy elmegyek. De egyáltalán hova megyek? Egyetlen élő rokonom Amerikában élt. Nem volt pénzem odautazni, de még egy házat venni vagy csak bérelni sem. Életem nagy részét az elmegyógyintézetben töltöttem bezárva, nem volt semmim, csak a Zayntől kapott nyakláncom.

- Szerintem mostmár menjünk be. – köszörülte meg a torkát majd elfordulva megtörölte könnyes szemeit és befelé vette az irányt.

Kórtermem ajtaja hangosan zárult miután már így is háromnegyed órával elhúzódott a vacsoráztatási idő, melyet Zayn a szobában tölthetett. Sokat beszélgettünk a jövőről, mi lesz, ha elmegyek. A fiú azt mondta, hogy az utolsó napon mindenképpen ő fog elvinni a városba és semmiképp sem hagyja másra a dolgot. Bevettem gyógyszereimet és ledőltem az ágyra miközben magamra húztam a takarót. Forgolódtam, nem jött álom a szememre, akárhogy próbáltam nem tudtam elaludni. Végül egy furcsa gondolat jutott eszembe.