Zűrös múltak

22. Tanács

- Az apád ölte meg a szüleimet! – kiáltottam vissza mire megdermedt. Kaptam az alkalmon és elmentem mellette ki az ajtón, a hűvös levegőbe.

Amint kimondtam megbántam az egészet. Nem szerettem volna, hogy másképp tekintsen apjára, de már késő volt. Féltem, hogy összetörtem benne valamit. Talán azt a képzetet, hogy példakép és jó ember volt az apja miszerint megérdemelte a békét. Mondjuk fogalmam sem volt mit gondolt a férfiról, hiszen sosem beszélt róla. Rettegtem, hogy elveszíthettem Louist. Tehetetlenül és reménytelenül sétáltam a csípős szélben. Nem tudtam hová mentem, csak nem szerettem volna ott lenni. Belenézni kék szemeibe, melyek csak annyit szerettek, hogy őszinte legyek hozzájuk. Az voltam, de bár ne lettem volna. Miközben a reggeli napfényben sétáltam hirtelen megrezzent a telefonom. Louisra számítottam, de mikor kihalásztam zsebemből a készüléket Zayn neve állt a kijelzőn miszerint üzenetet küldött nekem. Megkönnyebbültem, de valahol legbelül mégis Louval szerettem volna beszélni. Emlékeztem, hogy üzentem Zaynnek, bizonyosan arra válaszolt. Azt írta teljesen jól van illetve majd valamikor meg fog látogatni, mert nagy híre van. Lágy mosolyra húztam ajkaimat majd visszaírtam, hogy alig várom és én is jól vagyok. Eltettem telefonomat, de közben enyhe bűntudatom támadt. Louisnak elmondtam az igazat és nem segített, talán ugyanaz történt volna Zaynnel is, de akkor is rossz volt hazudni a fiúnak még akkor is, ha csak telefonon keresztül. És akkor rájöttem, hogy a hazugság rossz, de az igazság pedig fájdalmas és nincs olyan, hogy aranyközépút. Mély sóhajjal fordultam be a park irányába, ahová csak a lábam vitt. A sétálás olyan, mint valamilyen pótcselekvés, melyet csak azért csináltam, hogy elfelejtsem az érzést bennem, miszerint elveszíthettem az egyetlen embert, akit valaha otthonnak nevezhettem. Megígértem, hogy visszamegyek és fogok is, de előtte ki kellett szellőztetnem a fejem és átgondolni a dolgokat. A parkba érve nem tudtam figyelni a fák lombjainak hangjára, a gyenge napsugárra vagy a szellőre, olyan volt, mintha egy buborék vett volna körül. Leültem egy padra és mély levegőt vettem. Ahogy a hűvös levegő beáramlott tüdőmbe egy pillanatra minden tisztának és nyugodtnak tűnt. Tekintetemet körbevezettem a parkon, de alig volt valaki, aki sétált vagy biciklizett volna a reggeli órában. Csakis az autók voltak mozgásban körülöttem illetve egy nő, aki éppen a kutyáit sétáltatta, de hamar elhaladt előttem, így egyedül maradtam a hatalmas parkban. Lehunytam szemeimet miközben Louval töltött édes élményeket próbáltam felidézni. Lelki szemeim előtt láttam találkozásunkat a kávézóban, azokat a kék szemeket és szinte hallottam csengő nevetését. Majd feltűnt a pillanat, ahogy egy kínos mosollyal bevezetett házába. Mikor megbízott bennem és mesélt helyzetéről, problémáiról majd, amikor a spagettit készítettem miközben pillantásokat loptunk egymástól. Mosolya és ajkainak íze a teáig, melyet nekem készített. Szemének csillogása és benne az aggódás, akárhányszor elmentem. Gondoskodása és az érzés mikor csak centikre állt tőlem, és ahogyan átadta az öltönyt. Az apja ruháját. Felvettem a szüleim gyilkosának öltönyét. Egy pillanatra kirázott a hideg majd megint Louisra gondoltam. Biztonsággal teli ölelésére és illatára. Mély levegőt vettem mire füst jutott tüdőmbe. Kinyitottam szemeimet a szagra, ami valahonnan a közelből jöhetett.

- Jó reggelt! – hallottam meg egy hangot mire összerezzentem majd az irányába fordultam. Niall állt mellettem hátulról a padnak támaszkodva kezében egy cigarettával. Szokásos munkaruhájában volt szőke kusza hajával és mélykék szemeivel. Komótosan és álmosan emelte szájához a dohányt, amibe bele is szívott majd hosszan kifújta a füstöt az ellenkező irányba.

- Jó reggelt! – szedtem össze magamat – Te meg hogyhogy itt vagy? – kérdeztem, hiszen reggel hat körül lehetett.

- Fél óra múlva nyit a kávézó. – intett az épület felé – Szóval az a kérdés, te miért vagy itt? – tette fel jogosan a kérdést. Nem szerettem volna hazudni neki is, így nem válaszoltam, csak gondolkoztam mit is mondhatnék. Válaszolhattam volna, hogy csak ki kellett szellőztetnem a fejem, de a helyzet valójában sokkal összetettebb volt. Niall bizonyosan megunhatta szótlanságomat vagy látta, hogy nem igazán szerettem volna válaszolni, ezért megint ő szólalt meg.

- Louison járt az eszed? – kérdezte nyugodtan mire csodálkozva pillantottam rá – Lehet nem csak az eszed. – tette hozzá miközben félmosolyra húzta a száját és beleszívott cigarettájába.

- Honnan tudtad? – kérdeztem közben pedig a szőkeséget figyeltem, aki helyet foglalt mellettem a padon.

- Az elmúlt időben nem jött be a kávézóba pedig minden nap szokott. – magyarázta, ahogy kifújta a füstöt –Azóta nem, hogy találkoztatok. – folytatta mosolyogva. Furcsa meleg érzés áradt szét bennem, mikor tudatosult bennem, hogy Lou miattam nem ment. Azon volt, hogy munkát keressen és vigyázzon rám a maga sajátos módján. Több időt szeretett volna velem tölteni én pedig mindig elmentem.

- Igen, a dolgok nem alakultak olyan jól. – mondtam egy kínos mosoly kíséretében. Nem szerettem volna Niallt mindenbe beleavatni, terhelni a problémáimmal, de hazudni sem.

- Ismerem Louist – sóhajtotta majd ledobta cigarettáját és rátaposott – Eleinte spontán vicces gyereknek tűnik, akinek nincs semmi baja és látszólag a világ legjobb életét éli, de ha megismered, rájössz milyen erős valójában. – magyarázta miközben zöld szemeimbe nézett – Sok mindenen ment keresztül, és számára nagyon fontos az őszinteség, a bizalom és a szeretet. – miközben beszélt lágy mosolyra húzta ajkait – Akármit megtenne azokért az emberekért, akiket szeret. – mondta majd az órájára pillantott és felállt.

- Szerinted mit kéne tennem? – álltam fel én is, tanácsra várva. Louis sok időt töltött a kávézóban, azon belül pedig Niallel. El tudom képzelni, hogy egy nehezebb nap után Lou többet ivott és a szöszi kísérte haza, azalatt pedig elmondta neki minden kis titkát. Bízott Niallben és én is. A szőkeség pedig jó barátként biztonságban tartott mindent, amit Louis mondott.

- Csak beszélj vele őszintén. – mondta miközben elindult a kávézó felé. Szerettem volna találkozni, beszélni vele, de féltem. Rettegtem, hogy már nem akart velem lenni vagy, hogy el fog küldeni. Követtem a fiút kifelé a parkból, ahol időközben már többen sétáltak vagy bicikliztek. Átsétáltunk a gyalogosátkelő helyen egészen a kávézó ajtajáig, ahol Niall a zsebébe nyúlt majd egy kulcsot vett elő. Kinyitotta az ajtót majd belépett miközben megtartotta nekem az ajtót, hogy én is bemehessek. Beérve ugyanazok az asztalok, padok, székek és a helyiség végében álló bárpult fogadott. Leültem szokásos helyemre, ahol kicipzáraztam dzsekimet, aminek belső zsebéből a régi fénykép látszott Lou családjáról. Tekintetemet Niallre vezettem, aki éppen egy géppel volt elfoglalva, hogy utána fél percen belül kávé illatát érezzem meg. Miután leállította a készüléket az ajtóhoz ment és elfordította a táblát, mely jelezte, hogy nyitva volt a kávézó. Visszament a pulthoz én pedig kivettem zsebemből a képet. Könyökeimet az asztalra támasztottam miközben újra szemügyre vettem a fotót. A férfi ugyanolyan ridegen, de közben azzal a gonosz mosollyal az arcán nézett vissza rám. Arca olyan volt, minta kárörvendett volna. Hallottam Niall közeledő lépteit, így ráemeltem tekintetemet. Két csésze kávé volt kezeiben, de amint meglátta a kezeim közt tartott képet leejtette őket.