Zűrös múltak

7. Akta

- Harry, bemutatom a családomat! – mondta mosolyogva.

- Ő itt a feleségem Celine és a kislányunk Maya – Liam szemeiben látszott az irántuk érzet szeretet.

- Harry – mutatkoztam be és kezet nyújtottam a barna hajú nőnek, aki mosolyogva fogadta el.

- Már készen van a vendégszoba. – mondta Celine majd intett, hogy kövessem. Felkísért az emeletre és benyitott egy ajtón. – Ha bármire szükséged van, csak szólj! – mondta majd magamra hagyott. Szemeimet körbevezettem a szobán. A helyiségben volt egy asztal hozzá tartozó székkel, egy nagy ágy és egy kisebb szekrény mellette egy polccal. Az ablakon keresztül beáramlott a lenyugvó nap fénye. A szobában a domináns színek a sötétkék és a fehér volt. Nem volt sok cuccom, csak két hátizsák. Az egyikben az elmegyógyintézetből elhozott dolgaim voltak a másikban pedig egy halom pénz. Nem foglalkoztam velük, mindkettőt bedobtam az üres szekrény aljába. Levettem a Zayntől kapott fekete bőrdzsekit mire halk koppanást hallottam a földön. Két kis dobozka hevert a lábaimnál egy darab papírral. A ruhadarabot az ágyra helyeztem miközben leguggoltam. A gyógyszereim voltak. Amint felismertem őket mosoly szökött arcomra. Felemeltem a cetlit is, melyen tollal írott szöveg állt. „Nehéz az átállás, vigyázz magadra! Zayn". Igaza volt, nem értem én, hogy nem gondolhattam a gyógyszerekre. Tíz évig szedtem őket és nyilván nem lehet csak úgy egyik napról a másikra leállni. Kihúztam az asztal fiókját és belehelyeztem a pirulákat. Éppen leültem az ágyra, amikor kopogtak majd Liam jelent meg az ajtóban, egyik kezében egy elsősegélydobozzal a másikban pedig egy dossziéval. Az iratok láttán felcsillant szemem, de régi barátom megrázta fejét, leült mellém majd kérően kinyújtotta kezét. Mindig is gondoskodó volt, így szem forgatva mutattam bekötött tenyeremet. Leszedte a rongyot, melyet már elszínezett a vér. Kinyitotta az elsősegélydobozt majd lefertőtlenítette a sebet. A csípő érzésre felszisszentem. Liam kivett egy darab gézt és körbetekerte vele tenyeremet végül pedig leragasztotta.

- Oké, mostmár belenézhetek az aktába? – dörzsöltem volna össze a kezeimet, ha az egyiken nem lett volna vagy két réteg kötszer.

- Igen, de tudnod kell, hogy normál esetben nem adhatom ki senkinek. – mondta mire bólintottam. Tetszett a gondolat, hogy a mindig kedves és szabálytartó Liam miattam csinált valamit, amit nem kéne. Elvégre az én szüleim szóval rám is tartozik. A rendőr a kezembe adta a dossziét, amit egy mély levegő után ki is nyitottam. Felnéztem, de barátom már nem volt a szobában, csak távolodó lépteit hallottam az ajtó túloldaláról. Szinte éreztem, ahogy kifutott arcomból a szín, ahogy megláttam szüleim képeit, ahogy már holtak feküdtek és mereven bámultak a semmibe. Ott voltak saját szavaim, ahogy akkor elmeséltem a történteket és régi házunk címe, amit memorizáltam. Szemeimmel szinte ittam minden szót, ami a papírokra volt írva viszont egy mondat mintha világított volna, úgy tűnt ki a többi közül. Az elkövető ismeretlen. Kezem automatikusan ökölbe szorult majd az utolsó oldalra lapoztam, ahol egy grafikatúra volt a férfiről, aki végzett szüleimmel. Ott volt mellette a nő is, aki hozzászokott arccal nézte végig, ahogy két ember elvesztette életét. Tisztán emlékszem, ahogy egy vörös hajú rendőr leguggolt elém és megkért meséljem el, hogy néztek ki. Személyleírásom azóta sem változott, kristály tisztán emlékeztem minden pillanatra. Miután alaposan tanulmányoztam az iratokat hangosan becsuktam a dossziét. Éreztem, ahogy a düh szétáradt bennem mire egy őrült gondolatom támadt. Elmosolyodtam pont amikor Liam belépett a szobába majd leült mellém az ágyra és egyik kezét vállamra tette biztatásképpen. Olyan jó szíve van és meg már tényleg úgy viselkedtem, mint a gyogyósok, akikkel az elmegyógyintézetben voltam összezárva. Szerencse, hogy Zayn gondolt a gyógyszerekre, de azok is csak tizenkét napig elegendőek. Magamban eldöntöttem, hogy ritkábban fogom őket szedni, hogy több ideig jól legyek és lassan szokjak le róluk. Habár lehet attól lettem őrült, hogy bolondokhoz zártak és az volt hatással rám. Sose lehet tudni, de sok minden függ az ember környezetétől.

- Jól vagy? – szakított ki gondolatmenetemből Liam aggódó hangja.

- Persze, jól vagyok. – néztem bele a fiú barna íriszébe.

- Akkor jó – mondta megkönnyebbülve – Celine csinált vacsorát. – tett hozzá kedvesen.

- Ha lehetne, ma kihagynám. – mondtam miközben visszaadtam Liamnek az aktát.

- Persze, pihenj csak. Jó éjt, Harry! – küldött egy lágy mosolyt majd magamra hagyott. A látottak és olvasottak hatására bevettem gyógyszereimből egy szemet majd ledőltem az ágyra mire perceken belül elragadott az álom.

Estem és nem láttam hol a vége, mikor fogok leérkezni. Zuhantam miközben tehetetlenül kapálóztam a levegőben. Szívverésem gyors volt, szemeimet sós könnyeim mardosták. Zihálva ültem fel és néztem körbe a fehér kórteremben majd sötét hajú ápolómmal találtam szembe magamat.

- Zayn, én a szüleimet kerestem aztán egyszer csak elkezdtem zuhanni és utána mintha beleestem volna egy tóba. – magyaráztam kétségbeesetten mire észrevettem a hajamból csöpögő vizet majd a fiú kezében tartott üres poharat.

- Bocsi. – mondta miközben kínosan mosolygott. – Figyelj Harry! – ült hozzám közelebb – Csak egy hete vagy itt és ez teljesen normális. Mindig is hiányolni fogod a szüleidet, de napról napra jobb lesz. – biztatott majd letette a kezében tartott poharat az asztalra és visszafordult, hogy szemeimbe nézhessen – Azért vagyok itt, hogy segítsek, hogy megpróbáljam kitölteni valahogyan azt az űrt, amit a szüleid hagytak. – barna írisze csak úgy csillogott a zseblámpa fényében – Tekints rám úgy, mint egy barátra, akire mindig számíthatsz. – mosolygott lágyan mire bólintottam majd karjaiba zárt. Nem érdekelte, hogy vizes voltam, ő csakis velem törődött.

- Köszönöm. – suttogtam majd elmosódott előttem az álomként visszatérő emlék.

Másnap reggel kipihenten ébredtem miközben a vékony fehér függönyön a reggeli napsugár átszűrődött. Kinyitottam szemeimet és felültem. Furcsa volt, hogy nem az intézet szobája fogadott a ketyegő órájával és rácsos ablakával. Az ágy melletti polcon egy levél volt Liamtől miszerint elment dolgozni, de én érezzem otthon magamat és a szekrénybe tett ruhát. Igazat írt, mert összehajtogatott pólók foglalták a helyet, amikor kinyitottam a bútor ajtaját. Gyorsan átöltöztem és lementem a konyhába, ahol megettem egy tál zabpelyhet reggeli gyanánt majd kerestem egy laptopot. A készüléket ideiglenes szobámba vittem és az asztalhoz ülve bekapcsoltam majd összekötöttem új telefonommal. Megnyitottam a térképet, amikor halk kopogás hallatszott. Az ajtó felé fordultam, ahol Mayat pillantottam meg.

- Harry! – szólított meg édes hangján – Segítenél? – kérdezte miközben rendőr jelmezének gombját próbálta összetenni.

- Persze. – hajoltam le a kislányhoz és begomboltam ruháját. Közelről láthattam, hogy pont olyan szemei voltak, mint Liamnek.

- Most úgy nézek ki, mint apa. – szalutált kis kezével magabiztosan Maya. A gyereket látva mosoly ült ki arcomra majd Celine jött be a szobába.

- Gyere, Maya megyünk a parkba. – mondta mire a lány futott is a bejárati ajtóhoz, hogy vegye a cipőjét. Anyukája is utána ment mire halkan felkuncogtam. Figyelmemet visszafordítottam a laptop felé, ahol beütöttem régi házunk címét. Tudni szerettem volna, milyen messze voltam vagyis Liamék milyen messze laktak. A térkép megmutatta a pontos területet, ahol leéltem nyolc évet majd akkori tartózkodási helyemet. A város másik végén jelzett a piros pont, ott ahol megölték a szüleimet.

- Fasza! – mondtam magamnak, hiszen át kell utaznom az egész települést, hogy eljussak gyerekkori házunkhoz. Kikapcsoltam a gépet majd felkaptam dzsekimet. Meglátogatom a régi otthonomat.