Zűrös múltak

5. Régi barát

Meg fogom keresni a rendőrséget.

Magabiztosan néztem körbe, hátha látok valamilyen táblát, amely elvezetne az intézményig, de nem volt. Már éppen meg szerettem volna kérdezni egy járókelőt, amikor kinyílt a kávézó ajtaja és Niall lépett ki rajta sötét munkaruhájában. Megkönnyebbülve indultam el felé. Kicsit megtorpantam mikor végignéztem, ahogy a zsebébe nyúlt, meggyújtott egy szál cigarettát a szájához emelte majd hosszasan kifújta a füstöt.

- Te dohányzol? – léptem mellé hitetlenkedve mire rám emelte kék szemeit.

- Mindenkinek vannak rossz szokásai! – rántotta meg a vállát majd megint beleszívott füstölnivalójába. Sűrűn pislogva fogtam fel a tényt, hogy a benti szőkeség, aki sokat nevet, kedves és egy cukiságbomba dohányzik.

- Esetleg tudod, merre van a rendőrség? – kérdeztem összeszedve magamat mire egy gyanakvó pillantást kaptam Nialltől. Úgy nézett rám, mintha elkövettem volna valamit vagy fel akarnék jelenteni valakit végül pedig huncut mosolyra húzta száját, de amilyen gyorsan tette olyan hamar el is tűnt.

- Csak sétálj át a parkon. – intett az út túloldalára ahová többen is igyekeztek kutyáikkal. Bólintottam majd elköszöntem tőle és a gyalogosátkelőhöz vettem az irányt. Éppen arra vártam, hogy váltson a lámpa, amikor éreztem, hogy valaki megfogta a kezemet. Félve pillantottam oldalra majd le, ahol egy körülbelül négy éves kislány szorongatott kis kezével. Elmosolyodtam a szőke hajú lányt látva, aki engem fürkészett zöld szemeivel és egy rózsaszín maci plüsst tartott a másik kezében. Váltott a lámpa mi pedig kézen fogva sétáltunk át a túloldalra, ahol elengedte a kezemet és egy középkorú vörös hajú nőhöz sietett.

- Köszönöm! – mosolygott rám a nő, aki felvette kislányát. Boldogan bólintottam majd besétáltam a parkba. Az utat két oldalról fák sora szegélyezte miközben a hely közepén egy szökőkút csobogtatta a vizet. Nem lehetett behajtani kocsival, csakis gyalogosok és biciklisek meg néha-néha egy motoros haladt el mellettem. Hirtelen csengő hangja szólalt meg mögöttem, hogy rá néhány másodpercre egy biciklista tekerjen el centikre tőlem. Megrezzenve léptem odébb és figyeltem a távolodó alakot, aki visszakiabált egy „bocsi"-t. Megráztam fejemet és körbenéztem. Egy nagy rendőrséget hirdető tábla szúrta ki figyelmemet, így lefordultam jobbra. Ahogy egyre közeledtem, jobban tudtam kivenni a nagy sötétkék színű épületet. Fekete ruhámban és bőrdzsekimben talán úgy nézhetem ki, mint egy olyan ember, akinek nem éppen jók a szándékai, de belegondolva meg akartam ölni szüleim gyilkosát. A gondolatra mosolyra húztam a számat majd felmentem a rendőrség lépcsőjén és benyitottam. A hely domináns színei a kinti kék és a fehér volt. Két oldalt székek sorakoztak, míg a helyiség végében egy recepciónak mondható pult állt. Odasétáltam és rátámaszkodtam miközben arra vártam, hogy az ott ülő fiatal férfi észrevegyen.

- Miben segíthetek? – kérdezte percek után mikor felnézett papírjai közül.

- Liam Paynet keresem! – mondtam határozottan miközben megvillantottam egy mosolyt. A rendőr elbizonytalanodott, amiből tudtam, hogy bizonyosan újonc, azért ült ott.

- Sajnálom, de a rendőrkapitánnyal csak vészhelyzet esetén lehet beszélni. – válaszolta egy mély levegő után. Valószínűleg ki volt adva neki, hogy senkit sem engedhet be. A rendőrkapitány szóra hatalmas vigyorra húztam számat. Megcsinálta. Valóra váltotta álmát.

- Akkor mondja meg neki, hogy egy régi barát keresi. – hajoltam közelebb a férfihoz mire láttam, ahogy nyelt egyet.

- Sajnálom, de nem tehetem. – mondta miközben felállt, hogy távolabb kerüljön tőlem. Az elmegyógyintézetben meg tanultam türelmesnek lenni, de akkor elborultam és kapva az alkalmon megragadtam ruháját.

- Na, ide figyeljél! Velem te nem baszakodhatsz! – szorítottam erősen –Most pedig szólsz szépen a rendőrkapitánynak, hogy vészhelyzet van! – magyaráztam neki mire lassan bólintott. Arcunk között maximum tíz centi lehetett, így láttam szemében a félelmet. Elengedtem és mosolyogva figyeltem, ahogy beszólt az irodába, hogy egy régi barát keresi. A készüléken keresztül tisztán hallottam Liam hangját, ahogy azt mondta „Küldje be!". A srác remegő kézzel mutatott el jobbra, az iroda irányába.

- Köszönöm, - lenéztem a névtáblájára – Gerry! – mosolyogtam majd elindultam a megadott irányba. Megálltam a nagy ajtó előtt, amin a Liam Payne felirat díszelgett. Mély levegőt vettem, bekopogtam majd benyitottam. Az iroda sokkal nagyobb volt, mint amilyenre számítottam. Hatalmas fa asztal állt középen, előtte hozzá tartozó székekkel. Egyik felén egy növény másikon pedig papírok halmaza éktelenkedett. Balra egy nagy polc volt telis-tele kartonokkal. Jobb oldalt pedig egy faliújság képekkel és jó sok cetlivel. A polc mellett hatalmas ablakokon áramlott be a fény. Becsuktam magam mögött az ajtót mire az asztalnál egy hatalmas székben ülő férfi rám emelte barna tekintetét. Benne volt ugyanaz a pajkosság, mint régen, de már sokkal magabiztosabb és keményebb. Ruhán keresztül is tökéletesen látszott kigyúrt teste. Barna haja rövidre volt vágva. Asztalára néztem, ahol egy aktát tanulmányozott névtábláján pedig Mr. Payne állt.

- Liam! – suttogtam mire tekintete meglágyult és felállva elém lépett. Szemeiben felismerést féltem felfedezni, de nem tudtam sokáig nézni, mert karjaiba zárt. Habozva öleltem vissza régi barátomat.

- Harry, olyan jó újra látni! – mosolygott rám mikor elváltunk. Intett, hogy üljünk le mire helyet foglaltam az asztala előtti székben, ő pedig velem szemben.

- Mégis mi történt veled? Nem láttalak vagy tíz éve, mióta... - elhallgatott, ahogy felidézte az eseményeket – Részvétem! – mondta alig hallhatóan.

- Semmi baj. Egy elmegyógyintézetbe kerültem és ma engedtek ki. – válaszoltam mire szemöldökei az égbe szöktek.

- Így már értem miért nem találtalak. – mondta mire kérdőn néztem rá. Keresett volna? Hamar rendeztem vonásaimat és belenéztem barna szemeibe, amikből csak úgy áradt a kedvesség.

- Ha bármi van rám mindig számíthatsz! – mondta nyugtatóan mire lágy mosolyra húztam számat. Eszembe jutatta a nyolc éves Liamet, aki mindenáron segíteni szeretett volna az embereknek.

- Igazából két dolog is van. – vallottam be mire bólintott, hogy folytassam –Az egyik, hogy nincs hova mennem. – mondtam kínosan mire halkan felnevetett.

- Hozzánk nyugodtan jöhetsz! – válaszolta, de a hozzánk szó miatt kérdőn néztem rá – A feleségem és az egy éves kislányom. – magyarázta büszkén mire csodálkozva mosolyodtam el.

- Gratulálok! – ujjongtam. Teljesen el tudtam képzeli őt apaként, hiszen olyan kedves és törődő.

- Köszönöm, de mi is lenne a másik? – kérdezte rám emelve barna íriszét.

- Szóval a szüleim halálának körülményei. –kezdtem lassan mire Liam mögém pillantott egy dossziéra. – Tudtommal nem találták meg a gyilkosukat. – folytattam mire az előttem ülő férfi beletúrt rövid hajába.

- Tényleg nem. – sóhajtotta – Az ügy még nincs lezárva, de a régiekkel már nem nagyon foglalkozunk, az újakra koncentrálunk. – magyarázta. Kiskutya szemekkel néztem rá miközben a legszomorúbb arcot próbáltam felvenni.

- De a kedvedért átnézhetem még egyszer. – nevetett fel arckifejezésemet látva. Aztán megbeszéltük, hogy mivel ötkor végez, a bejáratnál találkozunk, addig mehetek ahova szeretnék, mivel neki dolgoznia kell. Hozza a szüleim haláláról szóló aktát, utána pedig majd hozzájuk megyünk. Megköszöntem neki, hogy nagyon segítőkész majd egy barátias öleléssel elbúcsúztunk. Kimentem az irodából és mosolyogva vettem tudomásul, hogy sikerült.

- Viszlát, Gerry! – köszöntem el a sráctól is, majd megfordultam és középső ujjamat mutatva távoztam. Ezt sem tanították meg köszönni vagy udvariasnak lenni. Vigyorogva vetettem bele magam a városba.