Zűrös múltak

19. Nélküle, de vele

- Az ott vér az öltönyödön? – kérdezte mire pánik futott rajtam át.

Eltávolodtam tőle és csípőjére ültem miközben lenéztem a ruhadarabra. Nem szerettem volna, hogy féljen tőlem vagy másképp nézzen rám.

- Csak vérzett az orrom. – hazudtam miközben levettem az öltönyt és az ágy mellé dobtam. Szerencsémre a zsebében lévő tőr hangtalanul ért földet. Éppen hajoltam volna Louis felé, amikor leállított.

- Harry nem – mondta és letolt magáról, így az ágy szélén térdeltem velem szemben Louissal – Mond el az igazságot! – kérte miszerint az imént nem voltam elég meggyőző. Elnéztem kíváncsi és aggodalommal teli kék szeméből, mert úgy éreztem kiolvashatta belőlem minden gondolatomat. Nem szerettem volna hazudni neki, de rettegtem, hogy mi lesz ha elküld. Lou megérdemelte, hogy mindent tudjon, de túl fontos volt nekem, hogy belekeverjem. A fiú közelebb ült és tenyereit arcom köré fogta. Mély levegőt vettem miközben egyik felem mindent el akart mondani a másik pedig erősen tiltakozott.

- Louis... - kezdtem volna tiltakozni, de félbeszakított.

- Kérlek! – mondta miközben összedöntötte homlokainkat. Éreztem meleg lehelettét és édes illatát. Nem bírtam volna ki ha bármi baja esett volna miattam. Felemeltem jobb kezemet és végigsimítottam álla vonalán mire lágy bizsergés futott rajta át. Közelsége olyan biztonságérzetet adott, amit már régóta nem kaphattam meg és nem akartam azt elveszíteni.

- Félek, ha tudnád az igazságot másképp néznél rám. – sóhajtottam miközben sós könnyek marták szemeimet. Nehéz volt magamban tartani az életem hibás részeit, melyből több volt, mint egy átlagos embernek.

- Bízol bennem? – kérdezte félve mire bólintottam – Akkor ne titkolózz! – mondta én pedig úgy éreztem, mintha az összes erőmmel azzal lettem volna, hogy ne mondjak semmit. Nem akartam bajba sodorni vagy akár elveszíteni.

- Sajnálom. – suttogtam mire egy mély levegőt vett és eltávolodott tőlem. Kezei már nem arcomat fogták hanem az ölében pihentek. Félve rá emeltem tekintetemet és láthattam könnyes szemeit és bizonytalan arckifejezését.

- Csináltam neked vacsorát. – jelentette ki miközben rám sem nézett. Úgy éreztem darabokra törtem őt és saját magamat is. Már nem tiltakoztam ellenne, csak szabadjára engedtem könnyeimet.

- Lou. – kezdtem volna magyarázkodni, de megint félbeszakított.

- Menj és egyél! – mondta ellenkezést nem tűrő hangon mire mély levegőt vettem és felálltam. Mielőtt kimentem a szobából még láthattam, ahogy letörölt egy könnycseppet. Fájt, hogy miattam érezte magát rosszul. A konyhába mentem és leültem a pulthoz. Nem volt étvágyam, így csak kezeimre feküdtem és halkan sírtam. Oda szerettem volna menni Louishoz, megvigasztalni, elmondani neki minden kis titkomat, de féltem. Féltem, hogy el fog küldeni vagy egy szörnyetegként fog rám tekinteni. Oldalra pillantottam és láttam a gáztűzhelyen egy lábost miszerint Louis tényleg csinált vacsorát. Lágyan elmosolyodtam a gondolatra, ahogy a fiú főz. Tekintetemet a nappalira vezettem, ahol a kanapén egy takaró és egy párna foglalta a helyet. Felálltam és odamentem majd lefeküdtem és magamra terítettem a puha anyagot. Fejemet a párnára helyeztem miközben mélyet szippantottam Louis illatából. Lehunytam szemeimet és szinte vártam, hogy elaludjak, hátha egy olyan helyen fogok felébredni, ahol minden rendben volt.

A parkban sétáltam. A fák lombjai között átszűrődtek a napsugarak miközben madarak csipogása és a közeli szökőkút csobogása hallatszódott. Mélyen belélegeztem a tiszta levegőt és körbenéztem. A hely teli volt élettel, járókelők sétáltatták kutyáikat, fagyit ettek vagy csak csoportokba verődve beszélgettek. Egyesek futottak, bicikliztek vagy éppen egy padon olvastak. Mindenki boldognak látszott a pillanatnyi kikapcsolódásban még akkor is ha tudták, hogy utána ugyanúgy dolgozniuk kell. Meleg szellő fújt lágyan meglobogtatva hajamat és a fák lombjait. Lehunytam szemeimet, mintha magamba szívhattam volna azt az érzést, mely magába kerített. Abban a pillanatban olyan könnyűnek éreztem magamat, mintha lebegtem volna, de az egész hirtelen megváltozott. Kinyitottam szemeimet és még mindig a parkban voltam, de már egyes egyedül. Sétálni kezdtem egy személy reményében. Tudni szerettem volna, hogy mások is vannak körülöttem, de akárhogy mentem nem láttam senkit sem. A parkból kiérve megláttam a kávézót, ahol Niall dolgozott. Átsétáltam a kihalt úton, ahol egy autó sem járt és a múltkori fagylalt árus sem kínálgatta az édességet. Benyitottam az ajtón és szembe találtam magam a szokásos asztalokkal és a helyiség végében lévő bárpulttal. Elsétáltam odáig majd felültem egy székre. A szokatlan csend fokozta feszültségemet. Meghallottam a csengőt, mely jelezte, hogy valaki benyitott a kávézóba mire megfordultam. Az ajtóban a szüleim álltak és mosolyogtak. Megindultak felém, de félúton lövések hangja töltötte be a kínzó csendet majd elterültek a földön. Láttam fájdalomtól eltorzult arcukat és a mögöttük álló gyilkost, akinek hatalmas vigyor ült az arcán kezében egy pisztollyal. Felálltam, de megdermedtem, ahogy megláttam ki állt mellette. Az angyal, akit sose láthattam, de akkor Louis volt. Kék szemei ugyanúgy ragyogtak, de szörnyű fájdalom és szomorúság sugárzott belőlük. Hatalmas szárnyai eltűntek és csak akkor vettem észre a csepegő vért, mely lassan elterítette mögötte a parkettát. Levágták őket. Kezeim automatikusan ökölbe szorultak és újra megindultam, de megálltam, amikor a férfi közelebb húzta magához Louist, azzal fájdalmat okozva neki.

- Mostmár rájöttem mi a gyenge pontod. – mosolygott aljasan miközben átkarolta a fiút kezében egy késsel, melyet a nyakához tett. Úgy éreztem megállt bennem a levegő és megfagyott vérem, annyira úrrá lett rajtam a félelem. Sőt rettegtem, hogy elveszíthetem azt az embert, aki rövid időm belül belopta magát szívembe. Louis fontos volt nekem és akármit megtettem volna érte. Rossz volt nézni a gyilkos vigyorát, szüleim hulláját a földön és a bukott angyalt, melyért olyan nagy késztetést éreztem, hogy megmentsem. Tekintetünk összefonódott és úgy éreztem elveszhetek kékségébe. Szükségem volt rá. Nem veszíthettem el.

- Engedd el! – hangom magabiztosan csengett a csendben, ahol szinte a saját dübörgő szívverésemet is hallottam. A férfi nem mozdította pengéjét csak egy mosoly kíséretében megrázta fejét. Közelebb léptem mire még nagyobb vigyor ült ki az arcára.

- Tetszik, hogy ilyen bátor vagy! – nevetett fel miközben engem nézett, de én álltam tekintetét, mely azt sugallta, hogy az egész csak egy játék neki. – Viszont élvezem a helyzetemet és szeretem látni, ahogy megtörsz! – magyarázta majd közelebb lépett magával rángatva Louist is. A mozdulattól a penge felsértette nyakát, ahonnan vörös vér serkent ki. Az angyal felszisszent a fájdalomtól, amit a férfi csak biztatásnak vett. Úgy éreztem szívem összement miközben kínzó félelem töltött el, ahogy Louisra néztem. És akkor tudatosult bennem. Szerettem őt. Szerettem Louist. Az életemet adtam volna érte és már nem érdekelt a múltam én csak vele akartam lenni. Az angyallal, aki oly sokszor megmentett, aki csinált nekem vacsorát silány főzőtudása ellenére, befogadott és én arra sem voltam képes, hogy elmondjam neki az igazat. Bevont életébe, annak a része lettem. Bízott bennem, elmondta pénzügyi gondjait és, hogy elveszítette állását és én nem voltam képes őszinte lenni vele. Nem érdemeltem meg őt, de meg fogok változni. Miatta. Érte. Erőt vettem magamon, belenéztem a gyilkos szemeibe és ütésre emeltem kezemet, de mielőtt akármit és tehettem volna egy mozdulattal elvágta Louis torkát majd eltűnt. Nem érdekelt hova ment, csakis Louval törődtem. A fiú összeesett én pedig leültem mellé és fölé hajoltam.

- Lou, Lou, kérlek, ne hagyj el. – mondogattam miközben összedöntöttem homlokunkat – Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem. – hangom elcsuklott miközben könnyeim csíkokat húztak arcomon. Kezemet végigsimítottam arcán és belenéztem gyönyörű kék szemeibe. – Szeretlek, angyalom! – suttogtam majd lehunytam szemeimet.