Who am i?

1.Fejezet. (A kezdet)

Az én nevem Doreen. Egy 25 éves munka nélküli, szingli nő vagyok aki keresi a helyét a Világban. Az előző munkahelyemről kirúgtak, mert hangot mertem adni a véleményemnek. Nem nekem való volt a meló.

-    „Majd lesz másik." Mondogatta anyukám mindig. A szüleimmel nem tartottam a kapcsolatot. Össze vesztem velük 2 éve. Azonnal el is költöztem. Egyik munkatársam épp lakótársat keresett magának. Tartott egy beszélgetős interjút. Gondoltam megpróbálom, hátha. Sikerült is. Lakótársak lettünk. Mandy és én nagyon sok mindenen mentünk keresztül. Voltak pasi ügyek és a szokásos csajos dolgok. Egyik nap Mandy egy pasassal tért haza.

-    Mentünk a szobámba, ne zavarj minket. – közölte Mandy, aztán becsukta maguk mögött a szobáját.

Ha Mandyhez idegen ment, valamiért mindig kulcsra zártam az ajtómat a biztonság kedvéért. Mandynek szokása volt idegeneket felhozni az ágyába. Volt köztük néhány fura alak is. Az egyik például Mandyt szedte fel, de engem akart megfektetni. Na ezért zárom az ajtót. Reggel minden szokásosan indult. Kivéve, hogy Mandy nem volt a konyhában. Ő mindig korábban kelt nálam. Nem szeretett későn kelni, mert akkor elpazarolta volna a napját. Nem tudtam, hogy a srác ott van-e még, ezért óvatosan néztem be hozzá. Ő nem volt ott, viszont Mandy még mindig aludt. Gondoltam, ha nem keltem fel 9 órakor, akkor az én fejemet fogja leszedni, ezért odamentem és megráztam a vállát, de semmi válasz. Lehúztam róla a takarót és rá kiabáltam.

-    Jó reggelt álomszuszék, már vagy 2 órája fent kéne lenned..- amint ezt kimondtam, ránéztem, és rájöttem miért nem szólalt meg.
A ruhája vérben ázott, szemei pedig nyitva voltak. Már nem élt.
Nem tudtam mihez kezdjek. Hívtam mentőt, akik gyorsan ki is jöttek és megállapították, hogy Mandy több órája halott. Nem akartam, de felhívtam anyámat. Csak haza tudtam költözni. Nem volt se munkám, se lakótársam, aki kifizette volna a lakbért.

-    Szia anya. – köszöntem neki miután felvette a telefont.

-    Nocsak, az elveszett bárány.  Minek köszönhetem hívásod?

-    Segítened kell, haza kell költöznöm.

-    Nem éppen boldog életed van a lakótársaddal? Ja és persze az álommelóddal? – kérdezte. Hangjában megvetést éreztem.

-    Meghalt. Megölték. Ja és munkanélküli vagyok.

-    Hogy mi? Hogyan ölték meg? Hol? Te jól vagy?

-    A házban. Utoljára egy pasassal láttam bemenni a szobájába. Reggel a pasinak nem volt nyoma, Mandy pedig halott volt.

-    Ne mozdulj. Azonnal indulok. – és rám nyomta a telefont.

A nyomozók ez alatt odajöttek hozzám, hogy kérdezgessenek a csávóról akit este láttam vele. Elmeséltem, hogy nekem eleve nagyon fura volt, de mivel Mandy sok idegent hozott a lakására, és eddig ilyesfajta probléma nem volt, így most sem gondoltam, hogy egy gyilkost fog magához csábítani. Kértek a férfiról személyleírást. Amennyit láttam belőle annyit elmondtam. Anyám épp végszóra érkezett. Kiszállt a kocsiból és odafutott hozzám. Magához ölelt és simogatta a hajam.

-    Anya, jól vagyok. Légyszi ne viselkedj velem úgy mintha egy óvodás lennék, aki nem tudja kezelni a helyzetet. – löktem el magamtól.

-    Csak örülök, hogy nem te estél áldozatul. Attól még, hogy nem beszéltünk, az anyád vagyok. És te a lányom. Aggódom érted.

-    Jó. Hagyjuk. – legyintettem.

-    És igen, költözz hozzánk. Ott biztonságban leszel.

-    Köszönöm. – erőltettem mosolyt az arcomra.

Habár nem láttam anyát két éve, olyan érzés volt, mintha az a két év nem is telt volna el. Ő ugyanúgy nézett ki, az illata, a stílusa ugyanolyan volt, habár a haja kicsit nőtt, de másban nem változott. Segített nekem összepakolni, aztán bepakoltunk a kocsiba, beültünk és elindultunk haza. Mikor beértem az előszobába ismerős illat csapta meg az orrom. Otthon illat. Jó érzés volt hazaérni.