Who am i?

11.Fejezet

Gary és én összejöttünk. Innentől kezdve ha valamelyikünk kavar mással, az megcsalás, nem megbocsátható. Ha megtörténik, végeztünk egymással. Tettünk egy új próbát, visszaköltöztem hozzá megint. Elég jól kezdődött a napom, vicces volt a pakolás, Clary és Marcus is besegítettek. Anyu rendet rakott, apu pedig a kanapén, sörrel a kezében nézte a focimeccset. Valaki csengetett. Kinyitottam. Egy idegen nő állt az ajtó előtt. Könnyes szemekkel ölelt meg.

- Elnézést, ki maga? – löktem el magamtól gyengéden.

- Az édesanyád. – törölgette a könnyeit.
Lábaim a földbe gyökereztek. Anya jött ki a szobából, kezében a mosatlanokkal.

- Kicsim, ki a... -  nézett az ajtóban álló nőre, kezéből pedig kiejtette a ruhákat.

Apa is odafordult.

- Meg tudjuk magyarázni. – kezdett el apa szabadkozni.

- Ajánlom. – engedtem be a nőt, és leültem az étkezőasztalhoz. – Bele is kezdhettek.

Mint kiderült, a szüleim nem a valódi szüleim. Úgy éreztem, mint ha mellkasomra léptek volna. Nehéz volt a lélegzetvétel. A nő, aki eljött, a valódi édesanyám. Közölte, hogy a vér szerinti édesapám 1 éve halt meg. Nagyon beteg volt. Nem tudtam, hogy miként kéne lereagálnom a dolgokat. Csak ültem velük szembe. Az egész életem hazugságra alapult. A vér szerinti anyám azért hagyott el, mert nagyon fiatal volt, mikor megszült, és találkozott a nem vérszerinti szüleimmel, akik viszont akartak gyereket, de nem jött össze. Megkedvelték egymást, Chloe, a vérszerinti édesanyám pedig odaadott nekik. Chloe szeretett volna velem egy kis időt tölteni, de elutasítottam. Közöltem vele, hogy ha feldolgoztam majd keresem, de addig többre ne számítson. 25 évig sikerült mellőznie az életéből, akkor ez a pár hét, talán hónap már nem oszt, nem szoroz. Mikor Chloe elment, kérdőn néztem a szüleimre. Habár mindenre választ adtak, de még mindig nem tudtam felfogni, hogy miért nem mondták el.

- Nem akartunk elveszíteni. – sírta el magát anya.

- Tudnom kellett volna! A véleményem nem változott volna! Ti voltatok/vagytok/lesztek a szüleim. Akkor is, ha ez nem teljesen igaz.

- Szeretlek. – ölelt meg anya. Visszaöleltem.

Tudom, hogy fájt neki. Nem is firtattam tovább a dolgokat. Elindultam Garyhez, ő észrevette rajta, hogy valami nincs rendben velem. Leültem a kanapéra, üveges tekintettel néztem a semmibe. Öntött egy pohár bort, odahozta, leült mellém és kért, hogy meséljem el neki mi történt. Elvettem tőle a bort és elkezdtem mesélni. Tátott szájjal hallgatta végig. Elmeséltem neki mindent részletesen az örökbefogadástól egészen mostanáig. Ő sem tudta hova tenni a dolgokat, ahogy én sem. Nagyon sokat jártak hozzánk Claryvel, ahogy én is hozzájuk. Egymás szüleire úgy tekintettünk mint a sajátjainkra. Csak én közben nem tudtam, hogy Gary-ék szüleinek ugyanannyi köze volt hozzám, mint a sajátomnak. Gary a végén csak egy szót tudott kibökni.

- Sajnálom. – mondta és magához ölelt.

- Úgy érzem az egész Univerzum ellenem van, te ne legyél. – fúrtam a fejem a mellkasába.

- Nem leszek. Nem hagylak cserben soha. – simogatta meg a hajam.

- Reméltem.

Este megnéztünk egy filmet az ágyban, de közben mindketten bealudtunk. Én elég kimerült voltam lelkileg, Gary-t pedig az egész napi cipekedés merítette ki. Ő volt az izom a csapatba. Reggel telefon csörgésre keltem. Ismeretlen szám hívta Gary-t. Kimentem a szobából és felvettem.

- Igen ? – szóltam bele.

- Antarktisz állatmentő egyesülettől hívom. Maga Gary... - szólalt bele egy idegen női hang, de közbevágtam.

- Sajnálom, téves. – bontottam a vonalat.

- Ki volt az? – jött ki Gary szemeit dörzsölve.

- Ki keresett téged az Antarktiszról? Milyen egyesület? – húztam fel a szemöldököm.

- Jelentkeztem állatmentésre. – vont vállat. – De az még akkor volt mikor te eltűntél. Megtudtam hova mentél és én is itt akartam hagyni a várost az esetben, ha te nem egyedül jöttél volna haza.  – nézett le a plafonra.

- Messzebb nem találtál ilyen szövetkezetet Antarktisznál? – nevettem el magam kínomban.

- Ha lett volna faszid, még az sem lett volna elég messze.

Megöleltem. Nem várt reakció volt, de tetszett neki. Visszaölelt szorosan.

- Örülök, hogy nem mentél el végül. – néztem fel rá.

- Máshogy még elmehetek. – harapott bele az ajkába.

- Te dinka! – löktem meg, utána megcsókoltam.

- Csak kanos. – tárta szét a karját, felkapott és bevitt a szobába.

A kémia köztünk mindig is megvolt Gary-vel, de az ágyban.. Elképesztő volt vele minden egyes aktus. Nem csak egy nő voltam közben, hanem A NŐ. Amit szerintem minden nő érezni akar szex közben. Második menetbe kezdtünk volna bele, mikor megszólalt most az én telefonom.

- Muszáj felvenned? – hisztizett Gary. Megnéztem, hogy ki hív. Chloe volt.

- Igen. – adtam egy puszit a szájára, aztán felkaptam gyorsan a köntösöm, közben pedig felvetem a telefont.

- Nem akarlak zaklatni Doreen. De. Kérlek. Gyere el velem ebédelni. Tudtomra adtad, hogy neked idő kell, meg is értettem, de valamit el akarok mondani. Onnantól pedig te döntöd el, hogy mit kezdesz az információval.– darálta le Chloe, amint felvettem.

- Rendben. Sms- ben küld el a címet, ahova akarsz menni ebédelni. Ott leszek. – s azzal le is tettem a telefont.

- Chloe? A vér szerinti édesanyád? – kérdezte Gary. Bólintottam. – Mit akar? Nem azt mondtad neki, hogy kérsz egy kis időt?

- De.

- Akkor meg? – értetlenkedett tovább.

- Valami fontosat akar mondani személyesen. Mit tudom én.

Látta rajtam Gary, hogy kezdem magam felhúzni, ezért inkább hagyott készülődni, nem kérdezett többet. Chloe elküldte az étterem címét, ahova kellett mennem. Mivel 10 percre volt Gary lakásától, ezért 15 perccel előbb elindultam. Az étterem előtt leparkoltam, az ajtón beérve meg is pillantottam Chloe-t. Leültem vele szembe, a pincér odajött, rendeltünk inni valót, aztán magunkra hagyott bennünket míg kiválasztottuk a számunkra megfelelő ételt.

- Miért hívtál ide? – kezdtem bele.

- Szóval. Nehéz erről beszélni. Soha nem találkoztunk mióta a kórházban kikerültél a kezeim közül, de még is úgy érzem mint ha mindvégig melletted lettem volna.. Viszont most.. – kezdte el kapargatni a körmét. Könny szökött a szemébe.

- Mi a baj? Bökd ki. – türelmetlenkedtem.

- Rákos vagyok Doreen. – mondta ki. Láttam rajta, hogy megkönnyebbült, de közben rosszul is érezte magát amiért az én gyomrom rándult görcsbe a hír hallatán.

- Mennyi időd van.. Hátra? – kérdezte miközben nyeltem egy nagyot.

- Egy.. Talán két hónap. Tudom, hogy időt kértél. De ha meghalnék, nem ismernélek meg. Tudom, önző vagyok, de nem akarok úgy elmenni, hogy nem ismertem meg az egyetlen lányomat. – hajtotta le a kezét.

Elhagyott, de még is az anyám. Ő szült engem. Kinyújtottam a kezem, ő pedig megfogta. Időben jött a pincér, kizökkentett minket a letargikus hangulatunkból. Rendeltünk kaját, megettük, közben kicsit csevegtünk az igazi családomról. Sok mindent tudtam meg róluk. Mikor végeztünk, odakísértem Chloe-t a kocsijához. Megbeszéltük, hogy holnap is találkozunk. Kemoterápiára megy, én pedig elkísérem. Szeretnék vele sok időt tölteni az utolsó pár hónapjában. Búcsúképp megöleltük egymást.  Miután kibontakoztunk az ölelésből, beült az autójába, elhajtott. Én pedig integettem míg el nem tűnt. Utána én is beültem a saját kocsimba. Egy rövid ideig csak ültem, aztán elindultam haza.