Who am i?

4.Fejezet

- Hölgyem, hall engem? – szólítgatott egy ismeretlen hang.

Nagy nehezen, de sikerült kinyitnom a szemem. Egy idegen férfi volt. Lassan körbe néztem, fejem zúgott, körülöttem sírás, kezemen vér.

- Mi történt? Mindenki rendben van?– rémültem meg.

- Egy őzbe ütköztek, az autó felborult. A mentő már itt van, kezdik a mentést. Kitartást. – mosolygott.

Miközben azt sem tudtam, hogy túlélem-e, azon gondolkoztam, vajon mitől képes ilyen nyugodt maradni a férfi. Hirtelen megjelentek előttem a mentősök, óvatosan kivettek az autóból, hordágyra fektettek, betettek a mentőautóba, oxigént tettek rám és közben vizsgálgattak.

- Mi a neve? – kérdezte az egyik mentős. Próbált kommunikálni velem, hogy rájöjjön minden rendben van e velem.

- Doreen. – válaszoltam, de bele nyilalt a fejembe egy éles fájás.

- Nyugalom.  Jobban lesz. – nyugtatgatott.

- A barátaim? – kérdeztem, de nem kaptam választ.

Viszont annyira szédültem, hogy le kellett csuknom a szemem. Mikor újra kinyitottam, a kórházban ébredtem, a szüleim körülöttem ültek, fogták a fejüket.

- Anya. – szóltam meg.

Mindketten felnéztek, megkönnyebbülést láttam a szemükben.

- Istenem, végre fent vagy. Szerencse, hogy kisebb zúzódásokkal megúsztad. – jött közelebb és megölelt gyengéden.

- Mi van a többiekkel? – kérdeztem harmadszor. Hátha végre kapok rendes választ is.

- Szivem.. Most magaddal törődj. – próbált terelni apa.

- Szeretném tudni mi van velük. – néztem rájuk szomorúan. Össze néztek, apa bólintott, anya pedig elkezdte mondani.

- Claryt még vizsgálják, elég rossz állapotban hozták be. A barátja kómában, a szőke srác..

- Ian. – segítettem neki a nevekben.

- Igen, Ian. Neki eltörött az egyik lába.

- És Gary? – érdeklődtem tovább. Anya elcsöndesedett, újra rá nézett apára, aki folytatta helyette.

- Újra élesztik jelenleg.

- Tessék? – ültem fel.

- Semmi hirtelen mozdulat! – kiabált rám anya és lassan visszafektetett.

- Kérlek szóljatok, ha sikerült az újra élesztés. – hajtottam le a fejem.

- Mindenképp. – bólogatott apa.

Pár óra elteltével bejött hozzám az orvos, lecsatolt mindenről és elengedett. Én voltam a balesetben a legszerencsésebb. Amikor kiengedtek nem akartam hazamenni, de apa betuszkolt a kocsiba, hogy majd otthonról úgyis kapni fogunk értesítést Gary állapotáról. Otthon elfeküdtem a kanapén, betakartam magam és bekapcsoltam a laptopom. A hírek tele voltak a balesetünkkel. Olvasgattam, sok ismerős is írt kommentet, hogy ismernek bennünket, és remélik, hogy jól vagyunk. Páran messengeren is írtak, hogy minden rendben van-e. Csak a magam nevében tudtam beszélni. Este 8 óra körül megcsörrent anya telefonja. Míg oda siettem, már anya felvette.

- Ki az? – kérdeztem suttogva.

- Claryék anyja. – tátogta. Elkezdtem harapni a körmeimet, hogy jó hírt kapjunk, ne rosszat. Mikor anya letette azonnal faggatni kezdtem.

- Mit mondott?

- Gary túlélte. Clary is jól van.– válaszolt én pedig sikítva megöleltem.

- Holnap el is megyek meglátogatni őket. – mentem be a szobámba immár nyugodtan. Erre a hívásra vártam, ezért nem tudtam aludni.

Másnap reggel az első az volt, hogy beültem a kocsiba, és elmentem a kórházba. Először meglátogattam Claryt. Volt egy kis belső vérzése, jobb keze törött, de ébren volt, és stabilizálták az állapotát. Utána bementem Ian-hez, aki már a lábtörésen kívül jól volt. Marcus még mindig kómában volt. Őt is meglátogattam azért. Kicsit beszéltem is hozzá, hogy vissza fog jönni, és minden rendben lesz, aztán távoztam a szobából. Aztán végül, de nem utolsó sorban Garyhez mentem be. Mikor meglátott mosolyogni kezdett. Fel akart ülni, de álljt mutattam neki.

- Pihenned kell. Majdnem meghaltál. – öleltem meg.

- De itt vagyok. – válaszolt és felszisszent. Fájt neki a mozdulat.

- Olyan nagy szerencse, hogy senki nem halt meg. – ültem le az ágya szélére.

- Igen, nagy szerencse. – hunyta le a szemét.

- Mikor jöhettek ki? Tudtok valamit? – érdeklődtem.

- Engem szerintem egy héten belül. Claryt is akörül. A többiekről nem tudok.

- Marcus még mindig kómában van. – közöltem vele.

- Tudom. Clarynek most nagy szüksége lesz rád. – simította meg a kezem.

- Bármiben számíthattok rám. – mosolyogtam rá.

- Köszönjük.

- Viszont hagylak pihenni. Majd benézek hozzátok. – adtam puszit a homlokára és elindultam kifelé a kórházból. Az egyik orvos nagyon kedvesen érdeklődött, hogy mióta kiengedtek jól vagyok e.
Otthon leültem a napi kihagyhatatlan kávémmal a nappaliba és elkezdtem böngészni a munkákat.

- Nocsak, valaki ihletre lelt a baleset miatt? – állt meg mögöttem anya.

- Nem élhetek tovább így. Főleg nem veletek. Végre újra a saját talpamra kell állnom.

- El nem tudod képzelni mennyire örülök ennek. – könnyezett be a szeme.

Erre nem is válaszoltam, csak böngésztem tovább az állások között. Pár érdekes helyre beküldtem az önéletrajzom. Innentől jött az egyszerűbb, de idegesítőbb rész. Vártam. Aznap már nem kaptam semmi visszajelzést, de másnap délelőtt felhívtak, hogy van számomra helyük egy kis magazinnál, ahol a pletykarovat részt kapnám. Be is mentem interjúra, tetszett ami ajánlottak, még aznap elfogadtam az állást, és meg is kaptam az első feladatom. Nagyon izgatottam álltam neki. Idő közben a Claryt, Garyt és Iant kiengedték, Marcus még mindig kómában volt, ezért Clary felajánlotta, hogy költözzek hozzá, mivel ő már egy ideje Marcussal élt, de így egyedül volt, és most egyedüllétre nagyon nem volt szüksége. Naponta járt be Marcushoz, csekkolni az állapotát. Én is néha vele tartottam, hogy érezze, én mellette vagyok. Számíthat rám. Gary kicsit eltűnt az utóbbi időkben. Clary szerint nagy hatással volt rá a baleset, bezárkózott. Néha átjött hozzánk beszélgetni, de nem sokáig maradt. Velem is tartotta a távolságot. Egyik nap Clary Markusnál volt, Gary pedig éppen meglátogatott minket.

- Clary nincs itthon, ha őt keresed. – álltam meg mögötte. Megfordult és mosolygott.

- Köszi. – indult volna ki az ajtón, de elkaptam a csuklóját.

- Miért kerülsz? – tértem a lényegre.

- Nem kerüllek Reen. – rázta a fejét.

- Dehogynem. A baleset előtt majdnem megcsókoltál, most pedig rám se nézel!

- Nem, Reen. Nem érted. – nézett mélyen a szemembe.

- Mit? Magyarázd el. – tettem csípőre a kezem. 

- Megrémültem a gondolattól, hogy elveszítelek. Nem akarom többé ezt átélni, ezért inkább tartom a távolságot. – miután kimondta, láttam kicsit megkönnyebbült.

- Engem soha nem veszítesz el. Mindent túlélek. – nevettem el magam.

- Nem vicces, de remélem tényleg így van. – ölelt meg.

- Örülök, hogy megbeszéltük.

- Valamit még elfelejtettem. – vakarta fejét.

- Mit? – néztem körbe.

- Ezt. – mondta, magához húzott és megcsókolt.