Who am i?

17.Fejezet (Vége)

Gary kijött a kórházból. Ideje volt elmondanom neki, hogy a babánk már nem él. Nagyon ideges voltam, haza fele úton végig rágtam a körmöm. Ő is sejtette, hogy valami nincs rendben. Mikor megsimogatta a hasam, és azt suttogta, hogy minden rendben lesz, eltörött a mécses. Sírtam, nem értette miért, de mikor végre kettesben voltunk, és kiderült szomorúságom miértje, Gary szemében ürességet láttam. Szívem szorult össze a látványtól, ahogy életem szerelme előttem törik össze. Könnyek szöktek a szemébe, de próbálta takarni. Megfogtam a kezét, közöltem vele, hogy nem szabad rejtegetnünk vagy elnyomnunk az érzéseinket. Sejtésem beigazolódott. Elhidegült tőlem. Egy ágyban aludtunk, de ő az egyik végében, én pedig a másikban. Monotonná váltak a mindennapjaink. Felébredtünk, köszöntünk egymásnak, elkészülődtünk, reggeliztünk, azután pedig mentünk aludni. Este mikor megérkeztünk, köszöntünk egymásnak, vacsoráztunk, fürödtünk, elfeküdtünk és aludtunk. Ez volt majdnem 1 hónapig. Fogadtam egy pszichológust, mert úgy éreztem rám fér. Nagyon sokat jártam hozzá. Azt ajánlotta, hogy próbáljak beszélni Gary-vel, mert ennek nem lesz jó vége. Egyik este, mikor megérkezett én már a vacsorám felénél tartottam. Levette a cipőjét, kabátját, odament a hűtőhöz, kivett valamit, fogott egy tányért és leült mellém. Köszönt. A szokásos esti beszélgetésünk ezzel meg is volt. Részéről. De nekem volt mondanivalóm.

- Miért haragszol rám, mikor én sem tehetek erről az egészről? – szólaltam meg végül.

- Nem akarok beszélni. – dünnyögte az orra alatt.

- Én szeretnék. Engem is megvisel. Sőt. – néztem rá.
Nem válaszolt. Rám se nézett. Felállt,fejét a föld felé szegezte.

- Azt mondtam, nem akarok beszélni. – zárta le egy ököl csapással az asztalba. A raja lévő evő eszközök mind megcsörrentek, én pedig megrezzentem.
Dühös volt nagyon. Az ajtóhoz sietett, elvette a kabátját.

- Hová mész? – mentem utána.

- Semmi közöd hozzá. – válaszolt.

- A menyasszonyod vagyok! – mutattam felé a gyűrűt.

Ő ekkora elkapta a csuklóm, lehúzta az ujjamról, eldobta, aztán távozott. Az ajtó is nyitva hagyta. Az előszoba közepén álltam tátott szájjal. Tudtam, hogy haragszik rám, de erre nem számítottam. Beálltam az ajtóba és utána kiabáltam.

- Ez undorító volt tőled! – prüszköltem magam elé, aztán becsaptam az ajtót.

Leültem a kanapéra.
Elveszettnek éreztem magam. És legfőképp egyedül. A telefonomat pörgettem, hogy kit hívhatnék át magamhoz. Nem akartam egyedül lenni. Tudtam, hogy Gary úgysem fog hazajönni. Tárcsáztam Dave-et. Én magam sem értettem miért. Talán azt hittem, ő majd megért engem, de mikor rgy női hang szólalt meg, azonnal bontottam a vonalat. Ledobtam magam mellé a telefont, két kezemmel masszíroztam a homlokom. Egyszer csak elkezdtem verejtékezni, remegni. Nem tudtam kinek szólni, kifutottam a lakásból, bekopogtam az egyik idős hölgy szomszédhoz. Ő azonnal ajtót nyitott, beengedett, vizet itatott velem, borogatta a homlokom és igyekezett megnyugtatni. Rájöttünk, hogy pánikrohamom volt. Susan, a szomszédom nagyon kedves volt. Hozott nekem teát mikor lenyugodtam, leült mellém és meghallgatott. Próbált tanácsokkal ellátni. Mikor távoztam tőle, győztem hálálkodni neki, de ő csak vállat vont, és azt válaszolta, hogy örült egy kis csevejnek. Meghívott engem legközelebb is magához, de azzal a feltétellel, ha nem kapok újabb pánikrohamot. Nevettem, de persze nem volt vicces. Otthon kicsit gondolkoztam. Felhívtam Tiarát. Mondtam neki, hogy épp készülődök, vigyen el valahova bulizni. Rögtön ő is elkezdett szépítkezni. Megérkezett értem, beültem a kocsiba. Kezdődhetett a buli. Rebecca és Dave vártak minket az egyik klub-ba.