Who am i?

6.Fejezet

A szállodai szobámban ébredtem. Nagyon fájt a fejem. Az éjjeli szekrényemre pillantva fájdalomcsillapítót és pohár vizet találtam. Mikor felemeltem a poharat egy kis cetlit találtam. „Vedd be a gyógyszert és idd meg a vizet. Reggel meglátogatlak. D~ " Nem kellett kérnie. Azonnal bevettem a gyógyszert és megittam a vizet. Bementem a fürdőbe és belenéztem a tükörbe. Kicsit megszédültem, belekapaszkodtam az ajtófélfába. Az estéből elég halvány foltok maradtak meg. A tabletta beszedéséig mindenre emlékeztem, de utána szinte semmire. Odabattyogtam a táskámhoz, kivettem belőle a telefonomat és bekapcsoltam. Mióta elindultunk azóta most kapcsoltam be a telefonomat. Jól sejtettem. Vagy száz üzenetet kaptam a szüleimtől, Clarytől és Garytől is. Nem fogadott hívásból is volt jó pár. Leültem a kanapéra és mindenkinek írtam egy megnyugtató üzenetet, hogy jól vagyok, ne aggódjanak, hamarosan jelentkezem. Aztán újra kikapcsoltam a telefonom és visszafeküdtem az ágyba. Bekapcsoltam a tv-t és pihentem kicsit. Körülbelül fél óra telt el és valaki benyitott. Dave volt az. Leült az ágy szélére és rám nézett.

- Mi történt tegnap? – kérdeztem tőle köszönés nélkül.

- Boris majdnem megerőszakolt. – bökte ki.

- Akkor nem csak egy rossz álom volt. – tettem vissza a fejem a párnára.

Egy kis csend eltelte után Dave levette a cipőjét, óvatosan arrébb lökött, mellém feküdt és átkarolt. Ráfeküdtem a mellkasára, ő pedig simogatta az arcom. Együtt érzett. Nem szólt semmit. Jól tette. Sokkal jobban esett mintha kérdezősködött volna, hogy mi van velem, hogy vagyok, mert nem tudtam volna rá válaszolni.

- Ma nem lesz valami program? – néztem rá.

- Lemondtam. Többiek elmentek. Főnökünket is felhívtam. Megbeszéltem vele mindent. Nem kell aggódnod. – kacsintott.

Visszafeküdtem a mellkasára és egy kicsit néztük a tv-t. Egy idő után megéheztünk, elmentünk egy jó kis pizzériát keresni. Találtunk is egyet. Beültünk és megkajáltunk. Jókat nevettünk, beszélgettünk. Találtunk egy parkot, biciklit béreltünk és mentünk a parkban egy jó nagy kört. Jól éreztük magunkat. Leültünk egy tópartra, a bicikliket letettük magunk mellé. Csöndben néztük a tavat, de végül Dave megtörte a csöndet.

- Alig tudunk rólad valamit.

- Mit akarsz tudni rólam? – nevettem el magam.

- Mindent. De először azt, hogy miért jöttél el erre az útra? Láttam rajtad, hogy menekülsz, de nem tudom mi elől.

Kicsit elgondolkoztam. Valóban menekülni akartam, de vajon Davenek elmondhatom? Bízhatok benne? Úgy is sok rossz döntést hoztam az életembe, úgyhogy még egy rossz döntés ide vagy oda, úgy döntöttem egy kis részletet megosztok vele az életemből.

- A szüleim elől, a gondok elől. Minden olyan zűrös otthon. De ahogy látom, velem van a baj. Azt hittem ha eljövök egy teljesen másik országba akkor eltűnik a zűrzavar. De hoztam magammal. – húztam el a szám.

- Nem, nem veled van a baj. – simogatta meg a vállam.
- Talán igazad van. – bólogattam.

Habár szóban egyet értettem vele, de egyáltalán nem így gondoltam.

- Van egyébként barátod? – tette fel a kérdést amire elég meglepődött arcot vágtam.

- Nincs. – választoltam röviden. Kínos csend követte ezt a beszélgetést.

Néztük a tavat csöndben, míg végül most én törtem meg a csendet.

- Neked van barátnőd?

- Bonyolult– zárta ő is rövidre. Ezt megbeszéltük.

- Én elindulok vissza a szállodába. – álltam fel és megfogtam a biciklimet.