Radioactive

39. fejezet

//Hosszú kihagyás után elhoztam a legújabb fejezetet.

Kérlek, a klipet nézzétek meg és hallgassátok meg a zenét, majd olvassátok el a fejezetet. Érteni fogtok mindent. Kellemes olvasást. ;)//

Elyse nem tudta, hogy mi fog következni, csak arra eszmélt, hogy Balthazar oldalán sétál valahova, valahova mélyre az épületben, egy olyan veremhez, amit élő emberek nem sokszor láthatnak, vagy ha látnak is, nem élik túl. Fogalma sem volt arról, Balt miért vitte magával, megfordult a fejében, hogy talán ezzel akarja megadni a kegyelemdöfést, viszont ezt azonnal elvetette, mikor a kialakított lelátón meglátta Hannibált és a másik hat Kényszerítőt, ahogy körbeveszik az idős férfit, mint a személyes testőrsége.

– Balthazar, mi folyik itt? – kérdezte a mellette sétáló férfira pillantva, aki csak komor tekintettel intett a fejével nemet. Nem válaszolt, csak előrébb lökte, egyenesen Hannibal mellé, miután a Kényszerítők alkotta gyűrű szétvált, s helyet biztosítottak neki. Még utolsó pillantást vetett Balhazar komoly arcára, elsötétülő tekintetére, aztán Hannibálra nézett, aki mereven bámult lefelé a mélybe.

A terem kezdetben sötét volt, időre volt szüksége, hogy szeme hozzászokjon a félhomályhoz, mikor meglátta őt. Skyler ott állt a terem közepén, csuklóin bilincs feszült, csak előre-hátra dülöngélt a férfi a sarkán, mit sem tudva a világról. Még ebből a távolságból is, Elyse érezte, hogy valami történt, valami borzalmas, valami szörnyű, ami megtörte a fiatal férfit.

– Skyler... – Halkan, maga elé motyogta a férfi nevét, nem törődve a körülötte állókkal és Hannibal vigyázó tekintete kereszttüzében előre lépett, egyenesen a lelátó széléhez, a korlátba mélyesztette ujjait, bőre elfehéredett a szorítása nyomán, ahogy kapaszkodott. Érezte, hogyha nem így tesz, térdei megrogynak alatta, viszont képtelen volt levenni a szemét Skyler alakjáról. A férfi nem nézett rá, csak maga elé bámult, motyogott valamiről, amit idefent nem hallhattak, mikor éles fény gyúlt, megvilágítva az egész vermet.

Fémből készült aréna volt ez, a földön por, megszáradt vér és még ki tudja, micsoda volt. Az aréna nagy volt, bár nem akkora, mint egy focipálya, talán inkább olyan, mint egy nagyobb sportcsarnok még hajdanán, az arénát körbevevő magas acélfalak bő három-négy méteresek lehettek. Efölött volt a folyosó körben, korláttal ellátva, mintha itt tartottak volna mindenféle véres küzdelmet, amit vagy túléltek vagy sem az emberek. Az acélfalak mentén négy ponton rácsos kapuk voltak, fogalma sem volt róla, mik lehettek a rácsok mögött, de a felszűrődő hangokból nem számított semmi jóra. Egy régi, mégis élénk emlékkép jutott eszébe, mikor ott volt a barlangban, a sok áldozat között, a bűz orrfacsaró volt, a vér vörösre színezett mindent. Szája elé kapta egyik kezét az emlék nyomán, gyomra görcsbe rándult, öklendezni kezdett, alig bírta lent tartani az ételt, amit alig pár órája fogyasztott el.

– Ne, ez nem lehet... Kérem, ne tegye, nem teheti meg vele! Ne bántsa őt! – fordult Elyse Hannibal irányába, mikor Balthazar odalépett mellé és lefogta két karját, a teste mellé szorítva őket. – Könyörgöm, ne tegye! Nem teheti meg vele! – ordított a férfira, aki most hideg, kék szemeit rá függesztve figyelte. Nem tudott Hannibal arcáról semmit leolvasni, érzelemmentes volt minden pillantása, miközben a férfi körül álló Kényszerítők mozgolódni kezdtek.

– Miért ne tehetném, Ms. Rave? A fiam megszegte a törvényt, azokat, amiket mindannyiunk védelmében alkottam. Mit gondolt, ő majd kivétel lesz ez alól?

– Hogy lehet ilyen... hogy mondhat ilyet! A fiáról van szó, maga elmebeteg! A vér szerinti fiáról! – ordított magából kikelve, miközben érezte, hogy látása homályosul a sós könnyektől, Balthazar pedig erősen tartja a markában. Nem, az nem lehet, hogy így érjen véget, tennie kell valamit, bármit, amíg meg nem érkezik a segítség!