Radioactive

35. fejezet

A börtön folyosói mit sem változtak, mióta maga mögött hagyta a fővárost, s elmenekült az apja önkényuralma elől. Ugyanolyan sötét és nyirkos volt minden, a fagy az ember csontjáig hatolt, sokan nem a kínzásba haltak bele, hanem a hideg és éhezés okozta tüdőgyulladásba, hogy alig kaptak tiszta vizet, a higiéniáról nem is beszélve. A villogó fények elhaladtak mellettük, ahogy végig sétáltak a hideg folyosókon, el a cellák mellett, amikben ha egy-két ember volt, akkor sokat mondott. Egészen addig haladtak, míg el nem értek egy acélajtóhoz, ami jöttükre feltárult, s még hidegebb lett odabenn, mint ami eddig volt. Tovább haladtak, még sötétebb folyosókon, amiket csak a kiváltságos rabok ismerhettek, olyanok, akik soha többet nem láthatták a napfényt, s haláluk még rosszabb volt, mint azoknak, akik a felső szinten kaptak helyet.

Ellenkezni nem volt értelme, ezt jól tudta, mélyrehatóan ismerte ezeket a folyosókat, ezeket a cellákat, ezt a hideget és ezt a szagot, nyirkos levegőt. Az utolsó métereken már lehajtott fejjel haladt a Kényszerítők gyűrűjében, végül a legtávolabbi cella előtt álltak meg, az egyik kinyitotta azt, a másik szinte letépte a kezeiről a fémbilincseket, hogy aztán taszítsanak rajta egyet, úgy esett majdnem orra, végül döngve bezárult mögötte a cella ajtaja. A félhomályban látta a saját leheletét, ahogy kis pamacsokat formál, érezte a bőre alá kúszó hideget, ami ha nem vigyáz, lassan a csontjáig fog hatolni, hogy aztán órákkal később reszketve álljon az egyik fal mellett. Átkarolta saját magát, még nem ült a földre, tudta jól, akkor mi várna rá. Sokkal hamarabb kihűlne a teste, még rosszabb lenne minden, de itt már nem voltak sem priccsek, sem semmi, amire leülhetett volna, hogy ne álljon, lábai kezdtek elgémberedni, egyikről a másikra helyezte a súlyt.

Nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el így, talán el is szenderedett közben, már guggolva dőlt a falnak, egész testében reszketett, a ruhája nem tartotta már olyan melegen, mint odafenn, mikor megérkeztek Başkentbe. Folyton a fejében járt Elyse, vajon mi történhetett a nővel, nagyon remélte, hogy az apja nem fogja bántani, bár abból, amit odafenn látott, következtetett arra, hogy nem esik bántódása. A másik, hogy Balthazar talán vigyázna rá, nem tudta volna megmondani, miért érzi ezt, de volt valami a társában, ami nem hagyta nyugodni, sem az, amiket Elyse mesélt még ott a lázadók között.

Tompán hallotta a zajt, csoszogásnak tűnt, hogy azonnal éberebb lett, eddig csak a saját szívverését és reszketését hallhatta idelenn, ahogy össze-összekoccantak a fogai a hidegben. Távolról jött a hang, de nem a bejárat felől, de akkor honnan? Értetlenül húzta össze a szemöldökét, s elgémberedve állt fel, hogy a rácsokhoz sétáljon. Körbenézett, de a homályban nem látott senkit és semmit. Biztos már képzelődik, agyára ment a hideg; ehhez hasonló gondolatok suhantak át elméjén, fáradtan dörzsölte meg a szemeit kesztyűs kezével. Még mindig farkasordító hideg volt idelenn, gyűlölte ezt a szintet, francnak kellett ezt a helyet létrehozni, de sok ehhez hasonló kérdés született meg az évek során, amiket sorra félresöpört, s csak arra koncentrált, amire kellett akkoriban. Embereket ölt, nőket és férfiakat kínzott meg, a gyengéket kidobták a város falain kívülre, hogy ott haljanak meg, míg az erőseket megtartották. Annyi régi, mocskos emléke felderengett, mióta idelent volt a cellában, régen is gyűlölte a lelkiismeretnek nevezett belső hangját, amit sikerült sok évre elhallgattatnia, de újabban folyton ott motoszkált a fejében és nem hagyta nyugodni.

– Hát... lehetne ennél rosszabb is – motyogott maga elé, fejét rázva, hogy kínjában már mosolygott maga elé, miközben a fejét fogta. Még mindig elviselhetetlenül hideg volt odalenn, ismét visszaguggolt a fal tövébe, mikor megint jött a csoszogás, hogy már tényleg nem tudta, mi a franc lehet ez. – Király, már képzelődöm is! Kösz, apa, ez kellett még nekem!

– Azt hittem, meghaltál! – Először azt hitte, a képzelete játszik vele, de mikor újra beszéltek hozzá, ijedten kapta fel a fejét és kelt fel a padlóról. A rácsok előtt csuklyás, görnyedt alak állt, nem úgy tűnt, mintha valami fiatal lenne, háta meghajlott, hosszú, fehér haj kandikált ki a csuklya alól, mialatt kesztyűs, remegő kezek kapaszkodtak a rácsokba. Nem látta tisztán az ismeretlen arcát, próbálta kivenni a félhomályban, de nem sikerült, mintha takarta volna valami azt, csak egy szemét látta, amikben acélszín csillogott.