Radioactive

37. fejezet

Miután Skylert elvitték, Elyse-nek fogalma sem volt róla, hogyan tovább. Reszketve figyelte, mi történik körülötte, nem mert mozdulni, Sky megtiltotta. Annyit hagyott meg neki, hogy ne tegyen semmit, történjék bármi, ne ugorjon, különben elfogják és megmotozzák, az pedig nem lenne jó. Elég, ha csak Skyra figyelnek, figyelemelterelés, hogy ne vegyenek el Elyse-től semmit, viszont akkor is fájt érte a szíve. Látta a fiatal férfi szemében a rettegést és a haragot is, ahogy a mellette álló apjára nézett, de Hannibal utolsó szavait nem értette. Ha olyan sokat jelentett neki a fia, miért viteti le abba a verembe vagy hova?! Annyi kérdés megfogalmazódott benne, vissza kellett fognia magát, megígérte Skynak, hogy nem csinál ostobaságot, nem mozdulhat, bármennyire is a férfi után akart menni. Érezte, hogy már nincs ott vele, csak saját magára számíthat, nem érezte azt a biztonságot, amit Skyler mellett mindig.

Ahogy elvitték a Kényszerítők a férfit, úgy lett hirtelen túl nagy a csend az irányító szobában, vagy mi volt ez a helyiség, Elyse nem igazán tudta behatárolni, de akkor riadt meg igazán, mikor Hannibal végre csak rá figyelt, kék szemei felmérték maguk mellett, egész lényével felé fordult, mire Elyse ösztönösen próbált meg tőle hátrálni, hogy háta nekiütközött Balthazar mellkasának. Úgy érezte magát, mint a megriadt vad, akit a vadászok körbevesznek.

– Hol van? – tette fel Elyse félve a kérdést, nem mert Hannibal kék szemeibe pillantani, túl átható volt az a tekintet, emlékeztette a másik kékre, arra, akire most a legnagyobb szüksége volt, mint eddig bármikor.

– Ms. Rave, kérem, ne féljen tőlem, nem fogom bántani, amíg nem ad rá okot. – Hannibal nem beszélt hangosan, sem durván, egyszerűen tényként kezelte ezt a helyzetet. – Balthazar, hagyj minket magunkra!

– De uram, biztos ebben? – Elyse érezte a háta mögött megfeszülni Baltot, már ismerte annyira a férfit, hogy tudja, mire miként reagál.

– Katona, parancsot adtam! Talán a fiam után akar menni a cellasorra?

– Nem, uram! – Balthazar összeütötte a sarkait, tisztelgett, aztán elhagyta a szobát, de látta a férfin, hogy nem fűlik ehhez a foga, az a sötét pillantás mindent elárult, amit kellett. Elyse reszketve nézte meg újra az előtte álló, ötvenes éveiben járó alakot, katonai egyenruhája makulátlan volt, arca ugyan borostás, de látszott, hogy karban tartja a férfi, ahogy haját is rövidre nyírta. Nem volt olyan sötét, mint Sky gesztenyeszín haja, Hannibalnál már ősz szálak vegyültek a barnába; mégis, kifogástalan volt a megjelenése, akár egy igazi hadvezér.

– Ms. Rave, foglaljon helyet – intett beszéd közben Hannibal az egyik szék irányába, Elyse gyanakodva mérte fel azt a széket, az egyik irányítópanel előtt volt, de nem akart leülni.

– Köszönöm, inkább állnék. Szóval... hol van a fiam? – szegezte neki a kérdés ismét Hannibalnak, mire annak megvillantak a szemei a hanghordozása nyomán, de nem tett egyebet, kezét visszaengedte maga elé és átfogta egyik kezével a másik csuklóját, laza terpeszben, egyenes háttal állt előtte.

– Hamarosan láthatják egymást, most viszont van pár kérdésem önhöz.

– Nem tudok semmit, hagyjon végre békét nekem, a fiamat akarom látni! – csattant fel most már Elyse mérgesen, elege volt ebből a színjátékból és felesleges udvariassági körökből, nem értette, Hannibal mit akarhat tőle, miért kellett ide jönniük Skyal ilyen módon. A fiát akarta végre a karjaiban tartani, megölelni és szeretni, túl rég látták már egymást.

– Ms. Rave, okosabb volna, ha vigyázna a szavaira! Jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy parancsoljon; örülhet, hogy nem küldöm a fiam után most azonnal. – Ennyi fenyegetés épp elég volt, hogy dühös tekintettel állja Hannibal tekintetét, öklei megfeszültek a teste mellett, ugrásra készen állt, mégsem tett semmit, csak befogta a száját. Igaza volt, ha Hannibal a saját fiát képes volt bebörtönözni, akkor vele mit tenne? – Kezdjük újra! Vannak kérdéseim, amikre válaszokat akarok, minél előbb.