Radioactive

29. fejezet

Nem tudta volna megmondani, mikor tért magához, vagy mi történt később, csak arra emlékezett, hogy együtt feküdtek a padlóra Elyse-szel, a karjában tartotta a nőt, úgy aludtak el mindketten akkor éjszaka.

A másnap nem hozott megnyugvást, mire magához tért, Elyse addigra eltűnt. Hiába kereste mindenütt a nőt, Maximilian állította le, hogy hagyja most magára, össze van zavarodva a nő, hagyjon neki időt, hogy feldolgozza a történteket. Hatalmas traumán volt túl, s miután beszámolt arról, hogy a lány tudja, pontosan kicsoda valójában, Max kérlelhetetlen volt onnantól kezdve. Nem engedte, hogy a nőre gondoljon, befogta a megmaradt túlélők összegyűjtésére, hogy felkészüljenek a továbbiakra, igyekezniük kellett, hogy felkeressék a következő óvóhelyet. Egy nap elég volt arra, hogy minden megmaradt dolgot, amit a gépek nem tettek tönkre, teherautókra pakolják a túlélőkkel együtt. Szinte maroknyian maradtak, mégis tudta, hogy ez szükséges. El kell hagyniuk ezt a helyet, ha életben akarnak maradni és a következő bázisra menni, minél előbb.

Órákkal később vette magához a régi felszerelését. Maximilian adta oda a kulcsot az elzárt széfhez, nem gondolta volna, hogy a férfi megtartotta a holmit, úgy emlékezett, hogy annak idején arra kérte, hogy semmisítse meg, most azonban ez az előrelátás és felkészültség a segítségükre lesz. Óvatosan nyúlt hozzá a holmihoz, a ruha selymes, puha anyaga egyszerre töltötte el megnyugvással, miközben zaklatott lett, ahogy a régi emlékei eszébe jutottak tőle. A rengeteg harc, a rengeteg halott és vér, a csata zaja élesen csengett a fülébe, kellett pár pillanat, mire megnyugodott, s nagy levegőt véve vette magához a felszerelést.

Ahogy elkészült a ruha felvételével, ismerősen simított végig az ezüstösen fénylő anyagon, miközben a kabát ujját rutinos, megszokott mozdulatokkal feltűrte a könyökéig, felvette a fekete kesztyűt, bal alkarjára erősítette az irányító panelt, a jobb combjára pedig a fegyvertartót és a pisztolyt helyezte. Magára erősítette a felszerelés további részeit, a füle mögötti területhez illesztette az apró elektronikai szerkezetet, ami azonnal az idegpályáihoz csatlakozott, ennek segítségével tudott csatlakozni a drónokhoz, végül magához vette a hátizsákot is, amiben minden más holmija volt, amivel ideérkezett, hogy végül visszavegye a nyakába azt a dögcédulát, amit még a katonaságtól kapott, s így lépett ki a szoba magányából. Nagy levegőt vett, a maszkot felerősítette a nyakába, hogyha szükséges, azonnal fel tudja venni, miközben határozott, magabiztos léptekkel haladt a célja felé. Odakinn lassan sötétedett, ideje volt indulni, s ha most nem lépi meg ezt, akkor mindannyian halottak lesznek. Céltudatosan haladt, nem nézett senkire, pedig látta, ahogy utána fordulnak, összesúgnak a háta mögött a ruhát és a rangjelzést látva, mikor végül elért a központi udvarra.

A tömeg szétnyílt körülötte, fojtott nyögések és hüledezés vette körül, ahogy Maximilian mellé sétált, nem nézett másra, csak az idős néger férfira, aki bólintott az érkezésére. Egy asztal volt kihelyezve, amin térképek és egyéb felszerelés volt. Alex nem messze állt tőle, az ominózus eset óta nem is látta a férfit, ahogy tőlük nem messze volt teljes menetfelszerelésben Baby is. Mindenki hatalmasra tágult szemmel bámult rá, néztek végig rajta, hogy aztán hátráljon mindenki legalább két métert, így hatalmas kör alakult ki körülöttük.

– Ez mégis mit keres itt, és mi ez a ruha? Honnan loptad, te korcs, mégis mi vagy te?! – Több felől jött a felszólítás, mire nagyot sóhajtott. Még mielőtt válaszolt volna, felszívta magát, körbefordult, hogy belenézzen az emberek szemébe, aztán válaszolt csak.

– Hagyjuk a köntörfalazást, épp elég bajt okozott már! Skyler Grey vagyok, Hannibal Grey fia; a katonai egységek vezetője és a Kényszerítő osztag parancsnoka. Van kérdés? Nincs? Én is így gondoltam, most pedig pofa be és indulunk! – válaszolt mély, nyugodt hangon, nem is foglalkozott a válasza okozta megrökönyödéssel, sem azzal, hogy egyszerre több fegyver emelkedett a levegőbe és mind egy pontra fókuszált, történetesen a testére. Maximilian meglepve pillantott rá, látta az öreg arcán, hogy erre nem számított, hogy így elmondja az igazságot, de most már nem volt fontos. Az az ember tudta, kicsoda valójában, akit szeretett, többet nem volt értelme köntörfalazni. Áruló volt közöttük, aki valószínűleg kihallgatta az egyik beszélgetésüket az öreggel, s most ennek volt köszönhető, hogy menekülniük kellett, több ember halálát okozta azzal, hogy idejött minden felelősségtől mentesen. Érezte, hogy többet nem menekülhet a múltja elől, mert valamilyen úton-módon az mindig megtalálja és bekavar.