Radioactive

8. fejezet

– Elyse, fuss! – ordított a nőre, miközben szaladtak, ahogy csak bírtak. A hátuk mögött kiabálás hallatszott, számára ismeretlen nyelven, miközben a nővel együtt rohantak az erdő sűrűjében. A holmijukat már rég hátrahagyták, nem foglalkoztak mással, csak az volt a fontos, hogy meneküljenek. Ostoba volt, mikor azt hitte, hogy olyan egyszerűen elkerülhetik a zsákmányolókat.

A tüdeje szúrt a megeröltetéstől, szíve rohamtempóban pumpálta a vért az ereibe, a lábai fájtak, de nem adhatták fel, most nem! Elyse alig bírt vele lépést tartani, de nem mert eltávolodni tőle, ha ez megtörténik, mindketten halottak lesznek. Néha látta a követőiket, ahogy feltűnnek oldalt mellettük, ilyenkor gyorsan irányt változtattak, de kezdte azt érezni, hogy ez reménytelen küzdelem lesz a részükről. A zsákmányolók sokkal jobb formában voltak, mint ők ketten; ez az ő területük volt, képtelen volt arra, hogy kicselezze őket. Agyában végigpörgetett minden lehetőséget, de egyre elkeseredettebb volt ez a küzdelem, hiábavalónak érezte, mégsem adta fel, ahogy a nő sem.

Szaladtak dombokon lefelé, kerülgették a környező fákat, mikor váratlanul valami a hátába csapódott, aztán még kétszer és erőtlenül zuhant a földre. Nem értette, mi történt, alig kapott levegőt, hirtelen homályosodni kezdett minden, érezte a vér fémes ízét a szájában. Egész testében megbénult, képtelen volt arra, hogy mozduljon, miközben tudta, hogy az oldalából dől a vér a lövés után, amit kapott.

Valami nem stimmelt, csak Elyse rémült arcát látta maga előtt, ahogy szólongatja, hogy keljen fel, próbálta felhúzni a földről, mindhiába. Aztán már csak a nő keserves sikolya csengett a fülébe, ahogy a nevét kiálltja folyamatosan, miközben körülöttük zsákmányolók ordítottak egymással, majd elhalkult minden és magára maradt az erdő kísérteties csendjében.

-o-o-o-o-o-

Arra tért magához, hogy valami folyamatosan a fülébe csipog, mint egy jelző vagy mint egy régi autó szirénája. Folytonos volt, egyre hangosabban pulzált, majd a szíve körül áramszerű érzés csapta meg. Hirtelen riadt fel, tüdejébe beszökött az éltető oxigén, úgy érezte magát, mint a fuldokló, aki végre a víz felszínére jutott.

Óvatosan az alkarjára támaszkodott, de a hang nem hagyta nyugodni, nem illett ide, ez szokatlan volt, majd újra az áramütésszerű érzés a szíve környékén. Egész testében összerándult a fájdalomtól, váratlanul mindent érezni kezdett, eszébe jutottak az elmúlt napok eseményei, úgy döbbent rá, hogy ez a bilincs hangja, ami a fülébe cseng. Elyse távolodott tőle, a bilincs így jelezte, hogy lassan elérik a húsz kilométeres határt, ami az életébe kerülhet. Nehezen felhúzta magát térdelő helyzetbe, de így is sok erőfeszítésébe került minden mozdulat. Az oldala sajgott ott, ahol meglőtték; a háta fájt, mintha kést forgattak volna benne. Lábait maga alá húzta, de tudta jól, hogy nagyon le van gyengülve és lassulva, ha nem kapja össze magát, abba mindketten belehalnak. Nem adhatja fel!

– Gyerünk, mozdulj már! – kiáltott saját magára, de ez erőtlennek hangzott, akár egy kisgyerek segélykérése. Fáradt volt, iszonyatosan, csak pihenni akart, de a bilincs nem hagyta. Újra az áramcsapás, megint a fájdalom, még egy lépés. Nekiesett az egyik közeli fa törzsének, kezét és alkarját felhorzsolta a fa kérge, mégsem foglalkozott vele. Mennie kellett, nem maradhat itt!

A bilincs segített abban, hogy bemérje az irányt, egyszerűen elindult arra, amerre a hang vezette. Nagyon okos szerkezet volt ez, bár olyannyira veszélyes és undorító. Dülöngélve tett előre pár lépést, motorikusan vitte magát előre, nem is gondolt arra, hogy mi lesz, ha a vadállatok megtámadják, csak ment és ment; egyik lépés a másik után. Körülötte már besötétedett az erdő, előbújtak a vadállatok rejtekhelyeikről, miközben Sky csak ment. Az illatok felerősödtek, érezte a levegőben az esőt és talán távolról azt is, hogy készülődik a vihar, de nem érdekelte. Folyton a fülébe csengett Elyse kétségbeesett hangja, ahogy a nevét kiálltja, ahogy hívja, hogy segítsen rajta. Soha ezelőtt nem érzett még így, nagyon sok embert megölt már, nem egyet puszta kézzel, ha az kellett hozzá, mégsem érezte magát hibásnak, vagy ha az is volt, mélyen eltemette magában ezeket az emberi érzéseket és nem foglalkozott velük. Most azonban nagyon jól tudta, hogy ez az ő hibája volt, jobban kellett volna figyelnie, ha akkor csöndben maradnak és csak mennek, talán nem lett volna gond; de ők megnyugodva kezdtek el lefelé menni az ösvényen. Elyse mesélt neki mindenféléről, mi történt eddig vele és hogy kit keres. Úgy tűnt, átszakadt a gát, ami eddig kettejük közé ékelődött.