Radioactive

36. fejezet

Múlt az idő, a rémálmok egyre rosszabbak lettek, Liz pedig nem jött, ahogy senki más sem. Egyedül volt, magányosan. Már annyi minden megfordult a fejében, hogy kéne szabadulnia, mit kellene tennie, de képtelen volt mozdulni, lassan delíriumban látta a körülötte levő világot. Homályos volt minden, nem tudta, mikor került a mocskos padlóra, csak azt érezte, hogy reszket egész testében, miközben izzadság gyöngyözött a bőrén, ajkai kicserepesedtek, úgy érezte, mintha elzsibbadtak volna a végtagjai, képtelen volt arra, hogy felkeljen a hideg padlóról; csak feküdt ott reszketve, lidérces álmai kísértették, hol ébren volt, hol elájult. Nem tudta, mi okozza ezt, de egy idő után már nem is érdekelte, szaggatott, kapkodó volt a légzése, csak akkor eszmélt újra, mikor valaki iszonyatos erővel rúgott a hasába, de nem tudott mit tenni, meg sem rezzent, csak kinyitotta a szemeit. Egyszerűen feküdt ott a földön oldalra dőlve, képtelenül arra, hogy mozogjon.

– Ch... Többre számítottam, ennyitől kifeküdt volna?! – Reszelős, mély hang szólt fölötte, nem igazán látott semmit, csak bakancsos lábakat, talán négyen lehettek vagy hárman. Nem volt benne biztos, az utóbbi időben egy helyett kettőt látott, majd szétszakadt a feje.

– Mondtam neked, hogy gyenge szar! Faszé' nem öljük már meg, egyel kevesebb gond! – kiabált a másik fölötte olyan erővel, hogy azt hitte, kiszakad a dobhártyája.

– Idióta! Neked is csak a farkadig ér az agyad, a Főnök megmondta, élve kell, aztán dobjuk oda a „kutyáknak"!

– Ah... pedig már nem kellene, hogy ébren legyen, talán túl keveset adtam neki.

– Miről beszélsz, Bane?! Mit adtál neki? – De ahogy az egyik feltette ezt a kérdést, érkezett a gúnyos kacaj, majd dobogó lábak, aztán a vizes palack zörgése és csattanása jutott el hozzá. – Megmérgezted, te fasz?!

– Ugyan, Heaven, miért ne?! Unom már, hogy ez a kispöcs ugráltatott, most megkapja, ami jár neki! – Ismét gúnyos nevetés, több felől is, mikor megint csattant valami, végül egy kéz markolt a hajába, annál fogva húzta fel valaki ülő helyzetbe, hogy háta a hideg falnak vetődött, de még mindig képtelen volt arra, hogy mozduljon, csak homályosan nézett fel az előtte álló alakokra. – Szórakozzunk vele, a Főnök úgy sem tudja meg, nem muszáj minden sérülésnek „annyira" látszódnia!

Azonban, mielőtt érkezhetett volna az első csapás a négy Kényszerítő egyikétől, mély, dörgő hang szelte át a cellasor némaságát, hogy ez a négy megugrott és hátráltak tőle azonnal vagy két lépést. Ki gondolta volna, hogy egyszer hálás lesz ezért a hangért, bár ez sem teljesen volt igaz, csak örült, hogy nem magatehetetlenül kell tűrnie, amíg ezek szórakoznak. Tudta jól, mire képesek, úgy okoznak fájdalmat, hogy az kívül nem biztos, hogy látszik, de annál nagyobb lesz a kín, ami belülről szétmarja az embert. Hell és Heaven, Bane és Ail, de vajon hol van a másik kettő?

– Ki adott engedélyt, hogy bejöjjetek?! – Balthazar hangja keményen szelte át a csendet, csak a szeme sarkából látta, ahogy a kitetovált bőrű alak megérkezik a cella ajtajához és karba tett kézzel vár.

– Balt, figyu, te is utálod ezt a kis szarrágót, hadd szórakozzunk már, ne csináld ezt, a Főnök úgy sem fogja megtudni...

– Azt kérdeztem, ki adott engedélyt?! – Úgy tűnt, Balthazar mindjárt felrobban mérgében, talán nem is lenne baj, pukkadjon meg ő is, ahogy ezek négyen. Dögöljön meg az összes, sokkal jobb lenne a világnak nélkülük!

– Ch... senki! Magunktól jöttünk.

– Vagy úgy, magatoktól, bájos-bájos... Akkor, ti négy kis szarkavaró, kotródjatok innen, mielőtt elgurul a gyógyszerem!