Radioactive

10. fejezet

Ringatta a lányt a karjaiban, aki a mellkasának döntötte a fejét és úgy zokogott megállíthatatlanul. Nem érdekelte, hogy mi lesz később vagy hogy mit szól ezekhez Elyse, neki az volt a fontos, hogy egyelőre biztonságban voltak és a lány is végre visszatért.

– Semmi baj, már itt vagyok – suttogott neki, miközben a nő hátát és a haját simogatta kitartóan. Iszonyatosan fájt mindene, most, hogy az adrenalin a szervezetében lecsökkent, minden mozdulat hatalmas erőfeszítésébe került, de nem bánta. Majd pihen, ha már a lány is megnyugodott.

Nem figyelt semmire, csak Elyse szívverését hallgatta, ami a fülébe csengett és ami annyira ismerős volt. Most úgy verdesett, akár egy újszülött szíve, de ez érthető volt. Hatalmas trauma és megterhelés állt mögötte, amit a legtöbben túl sem élnek. Bízott benne, hogy túllép a dolgon, nem olyan alkat volt, aki egykönnyen feladta volna a küzdelmet. Teljesen elmerült a gondolataiban, így csak később tűnt fel neki, hogy a zokogás szipogássá csendesedett, aztán elhalkult. Úgy tűnt, Elyse végre megnyugodott.

– Sky? – A lány hangja megtört és rekedt volt, de azonnal felkapta rá a fejét. Észre sem vette, hogy elbóbiskolt. Óvatosan megmozdult, alig érezte a végtagjait, teljesen elzsibbadt.

– Igen?

– Köszönöm – nézett fel rá Elyse, miután eltávolodott tőle egy kicsit. Szokatlan volt a hiánya, még ha csak pár centi választotta el kettejüket egymástól.

– Ez elég önző lesz a részemről, de ha meghalsz, én is halott vagyok – válaszolt, mire a lány csak megrázta a fejét, de látta rajta, hogy megkönnyebbült. Apró mosoly kúszott az ajkaira, miközben a nőt a figyelte a karjaiban. – Viccet félretéve, nincs mit.

– Idióta pasi.

– Hülye tyúk. – Szimpla csipkelődés volt a részükről, mégis annyira hiányzott neki, mint szomjazónak a hűsítő víz. Elyse újra visszadőlt a mellkasára, fejét a vállára hajtotta, így ültek ölelkezve, miközben a tűz előttük ropogott és pattogott, szikrákat vetett a levegőbe.

– Tudod, azt hittem, hogy nem élem túl – beszélt csendesen a lány, nem akart a szavába vágni, csak szorosabbra vonta az ölelését körülötte. – Hogy itt a vége, hogy nem jut már semmi más, csak szenvedés és halál. Ott, azon a helyen... még mindig hallom őket, Sky! A könyörgésüket, ahogy azoknak a szörnyeknek sírnak és ordítanak. Mindenki annyira hangos volt...

Beszéd közben a lány még jobban hozzá bújt, nedves arcát a nyakának nyomta. Tudta jól, miről beszél Elyse. Látta és hallotta őket, ahogy odalenn jajveszékelnek vagy sikoltanak.

– Az egyik lány... – csuklott el Elyse hangja beszéd közben. – Az egyik lány volt a legrosszabb. Miután elvittek tőled és azt hittem, hogy meghaltál, egy kislány mellé löktek be a ketrecbe. Fiatal volt, nálam is fiatalabb! Élnie kellett volna még, nem ott lennie! – vált egyre hisztérikusabbá Elyse hangja.

– Ss... nyugodj meg, semmi baj.

– Először nem volt magánál, azt hittem, ő is halott, de aztán láttam a testén a sérüléseket és halálra rémültem. Szörnyű volt! Még lélegzett, még élni akart annyi szenvedés után. Az egyik szörny jött nem sokkal később és kirángatta onnan. Hallottam a sikolyait, tőlem alig pár méterre voltak – csuklott el a lány hangja ismét, miközben újra visszatért a sírás is.

– Elyse, nem muszáj erről beszélned, ha nem akarod. Várjunk vele...

– Nem! Nem megy... nem bírom... – nézett fel rá könnyes, vörös szemekkel. Nagyot sóhajtott, végül visszahúzta magához, kezét Elyse arcára tette, hogy ezzel is megnyugtassa őt. Érezte a nedvességet az arcán, mire váratlanul a lány apró csókot lehelt a tenyerére. Egy pillanatra megállt még a szívverése is, hogy aztán gyorsabb tempóra váltson. – Több órán keresztül játszottak vele, akárcsak a többiekkel. Nem tudom, hozzám miért nem nyúltak. Úgy tűnt, először a fiatalabbakkal játszanak, fogalmam sincs... megkínozva dobták vissza mellém. Nem mertem hozzányúlni, annyira össze volt verve, mindene csupa vér volt, felismerhetetlen. Mégis felém nyújtotta a kezét, az utolsó erejével próbált belém kapaszkodni!