Radioactive

20. fejezet

Rohant, ahogy csak tudott, tudta, hogy alig pár másodperce van, még mielőtt eltávolodik annyira a teherautó, hogy nem tudja elkapni őket. Szemével pillanatok alatt felmérte a területet és a távolságot, rengeteg sziklás és köves rész volt mindenhol, egy ösvény vezetett ki a raktártól a végtelen pusztába. Azonnal abba az irányba rohant, megszűnt minden más zaj, csak a célpontra összpontosított, ami most vörösben táncolt előtte. Felugrott az egyik hatalmas sziklára, onnan vett lendületet, hogy aztán a teherautó platójára zuhanjon. A másodperc tört része alatt mérte fel a helyzetet, az első útjába kerülő hím fegyverét ütötte félre, aztán egy jobb egyenes ütéssel a torkára csapott, összezúzva a gégéjét.

Szeme sarkából látta, ahogy emelkednek a fegyverek és mind rászegezik, de túl lassúak voltak hozzá képest, miközben egy alak kuporgott a földön összegömbölyödve, de nem foglalkozott mással. Tudta, hogy valójában nem ők a lassúak, hanem ő az, aki lassítva lát mindent, a reakcióidő így megnőtt, ezért volt képes olyan dolgokra, amikre a normális emberek nem.

Ölni kell! Ez harsogott folyamatosan a fejében, semmi más, akár egy vörös posztó a felbőszült bika előtt. A következő csapás a tőle jobbra levőt érte, fordultában ágyékon rúgta, majd felütéssel lökte ki a mozgó autóból, hogy csak egy kiáltás maradt utána, ahogy a kerekek alá esett. Nem figyelt, mikor egy éles kés hatolt át a bal felkarján, egy pillanatra megállt a mozdulat közben, mialatt a vele szemben álló hím csak nézett rá döbbenten. Gyors mozdulattal kirántotta a kést a karjából, nem érezve semmilyen fájdalmat, hogy végül elmerítse az éles fegyvert a férfi álla alatti puha részben. Amint kirántotta onnan a kést, mindenfelé spriccelt a vörös vér, teljesen beterítve mindenét, de nem foglalkozott vele. Még egy volt vissza, aki most a kis testet maga elé rántva próbált meg védekezni; látta, hogy a szája mozog, de nem fogta fel, miről beszél. Csak szükséges áldozat volt csupán, nem több és most ő következett. Ölni akart, kiontani a vérét, végre szórakozhatott annyi idő eltelte után, már alig várta, hogy még több ilyet ölhessen meg.

Előre lépett, a hím rászegezte a fegyvert, próbálta elsütni, de a teherautó váratlanul ide-oda rándult a poros földúton, minduntalan elvétve a célzást, s mikor egy pillanatra nem figyelt, hátra csapta a kezéből a fegyvert. Az többször elsült, egyenesen a sofőr ülésben lévő katonát találva el, aztán már csak arra eszmélt, hogy az autó oldalra vágódik, mindenkit ledobva magáról. Keményen nekicsapódott a talajnak, de nem érzett semmilyen fájdalmat, pedig több métert gurult a földön, nem volt semmi, csupán a vér utáni sürgető vágy. Ölni kell! Több alakot látott maga körül, lassan körbeállták, miközben a kis alak magatehetetlenül nyöszörgött a földön, ott volt tőle nem messze a másik is, aki a fegyvert rászegezte még az autó platóján. A távolban robbanás rázta meg a környéket, a lökéshullám meglökte hátulról, de nem érdekelte. Még egy kiszemelt áldozat volt.

Nyugodt léptekkel sétált a hímhez, felrántotta a földről, úgy kényszerítette arra, hogy védekezzen. A másik bármennyire is próbálkozott, képtelen volt a nyomába érni, szórakozott csak vele, elhitette, hogy talán megúszhatja, talán túlélheti ezt az estét. A szájáról csak annyit tudott leolvasni, hogy ne ölj meg, kérlek; de nem foglalkozott ezzel. A pisztolyt elővéve fejbe lőtte az illetőt, agyvelő, csontszilánk és vér fröccsent mindenfelé, miközben holtan zuhant össze előtte a férfi. Akkor érezte meg, ott mozgolódott mögötte, hogy hátrafordult. A nőstény volt az, már csak ő kell, aztán szórakozhat tovább. Úgy kerítette be őt, akár a ragadozó a prédáját, körözött körülötte, csak ő kell, és mehet tovább a mulatság. Abban a pillanatban, ahogy a nő felé kapott kesztyűs kezével, váratlanul egész testében megfeszült és nem mozdult tovább, megállt a mozdulat közben. Nem értette, miért nem megy, őt akarta, megkínozni és megölni; de a fejében egy hang folyton azt harsogta, hogy tilos, élve kell, ne bántsd! Hiába feszült bele a mozdulatba, egyszerűen nem ment tovább, képtelen volt arra, hogy akár csak egy centit is megmozduljon. A másik nem engedte, visszafogta minden erejével. Látta maga előtt a nő acélszürke szemeit, ahogy félelemtől csillogtak, miközben csak nézett fel rá, megrészegítette ez a hatalom, de egyre idegesebb lett attól, hogy a teste nem mozdul. A másik soha nem fogta vissza ezelőtt, csak az a hím, a kékszemű. Minden alkalommal, ahogy ő előbújt, csak ő tudta visszatartani, hiába akart rátámadni, nem engedte; de most valami megváltozott. A másik folyton ott harsogott a fejébe, ne bántsd, tilos, élve kell! Ez ment folyamatosan, mint egy beakadt lemez, összezavarodott tőle, őt miért nem lehet, neki ő kell!