Ez most egy kicsit más. Kicsit realistább. Röviden a kép története annyi, hogy a házunk olyan mint valami retro múzeum (nem feltétlenül a vagány értelemben), és volt a lépcsőfordulóban egy rettentően régi és már elég ronda állapotban lévő szalma fali dísz. Na, eldöntöttem, hogy azt én onnan most már leszedem, mert szegény szalmakoszorú annyira csúnya, hogy fáj a szemnek. Levettem... de a hosszú évtizedek alatt nyomot hagyott a falon. És akkor jött a szikra: festek egy képet a helyére!
Egy nyári fotó szolgált alapul, és az a kép, amiben mindennap gyönyörködöm, amíg a fiam a kis barátaival rohangál a parkban, szóval egy padon ülve felskicceltem, aztán áthúztam a főbb kontúrokat valamelyik este.
Utána jött a nagy meló: finomítani az arányokon, színeket keresni, részleteket kidolgozni... Macerás volt, de közben baromi jó érzés. <3 Majdnem, mint írni.
Szerintem még soha nem dolgoztam ennyit képen, mint ezen... legfeljebb Pukkancs és Kódorgó közös képén... de nem... ez annál is tovább tartott. Kicsit belevesztem a részletekbe XD Volt olyan hét, hogy nap mint nap kint álltam a park közepén, és hol a mobilomra, hol a távolba meredve szobroztam és satírozgattam. (Mini technikai infó: a messzeségben azért homályos minden, mert szemüveg nélkül elég gyérül látom a távolabbi dolgokat, és nyilván szinte sosem hordom magammal a szemüvegem.)
De a lényeg, hogy az előtérben a kölykök egész jól sikerültek. A fű nem annyira, de talán legközelebb majd ahhoz is lesz türelmem. És így, elnagyolt fűábrázolással is tök jól mutat a kép itthon a falon, 48x27-es vászonon. ^^
YOU ARE READING
Rajzoskodásaim
General FictionRajzok. Régiek és újak, már elkészült és még íródó történteimhez. Nem vagyok egy Picasso, da Vinci meg főleg nem, és az árnyékolásról is körülbelül annyi fogalmam van, hogy nem árt tudni hozzá, honnan jön a fény. De próbálkozom. Gyérül, mert több mi...