Rajzoskodásaim

A barazanosok: Oya, a Vörös Gotti

Hónapok óta szerettem volna pár dinamikusabb rajzot készíteni a harcosaimról, de az anatómia és az árnyékolás is kifogott rajtam... eddig. De most Oyának sikerült elkapnom egy mozdulatát. Persze, kicsit még szögletes, de kezdetnek egész elégedett vagyok vele.

Amivel nem vagyok, és szerintem nem is leszek elégedett, az az egér használatom. Úgyhogy eldöntöttem, hogy elköszönök egy időre az egérrel bohóckodástól. (De erről majd a kövi részben.)

És szokás szerint hagyok itt egy kis részletet Oyáról:

„Oya morogva térdelt Pollagh mellkasára, és elégedetten tolta álla alá a vértől ragacsos kést, amit Nik házában a karddal együtt emelt el attól a hülye, hiszékeny egyenruhástól.

– Jól van, azért nem kell mindjárt felvágni – dördült Nikanuur hangja kis tanítványa füle mögött, akinek ettől kiszélesedett a vicsora, de szilárdan tartotta a kezét, és egy hangyafasznyit sem sértette fel a barazanbeli őr bőrét, akire a nagycsarnokhoz legközelebbi, földalatti pihenőüregben találtak rá. Abban az üregben, ahol a Pollagh-hoz hasonló őrök szoktak iddogálni a műszak lejárta után. Mikor ők négyen: Lándzsás, Tiwum, Nik és Oya berontottak, szinte rögvest kiürült a párnákkal és ócska szőnyegekkel bélelt, piától és bódító füsttől bűzlő szoba, és ők csak Pollagh-ot tartóztatták. De őt nagyon. Lándzsás pofán vágta, Tiwum ágyékon térdelte, Oya pedig leteperte, amíg Nik kényelmesen karba fonta a kezét.

Pollagh nyelt egyet, és nem csak azért, mert a gotti képe és karja friss vértől fénylett, hanem mert látta Nikanuur testtartásán, hogy a nagy harcost majd szétveti az ideg.

– Málé! – köpte a harcosok vezére. – Hol szedted össze azt a kis szarzsákot?

– Sehol – felelte Pollagh óvatosan a batyura gondolva, amit gondosan elzárt jó messze a Barazantól. – Ő jött el hozzám.

Nik biccentett egy aprót, Oya vicsora pedig mosollyá szélesedett, és végighúzta kése hegyét a földön fekvő férfi ádámcsutkáján, mire Pollagh ujjai rángatózni kezdtek, de minden önuralmát összeszedve nem kapott a gotti kezei után. Tudta, hogyha enged a kísértésnek, akkor addig élt.

– Kódorgó... – hörögte. – Kódorgó, az a tolvaj suhanc mutatta be. Cinkosok.

– Igen... emlékszem – dohogta Nikanuur, mire Oya csalódottan hátrébb húzta a kését. Ölni akart... még... az nem is igazán számított, hogy kit, csak döfni, vágni, bugyogó vért látni. Izzott a lelke a haragtól. Azok az átkozott egyenruhások úgy teperték le, mint egy játékbabát. Megkötözték, leköpdösték, megverték. Nem úgy mint Nik. Nem felindulásból vagy haragból. Csak úgy... mert az a rohadt nyomozó azt parancsolta. Mert Málé kellett nekik. Megölték Tüskét és Ramsent... most már valószínűleg Abot is. Ölni... bosszút állni... Lándzsással mindenkit levágtak, aki a nyomukba eredt, de ez kevés volt. Több kellett. Még! Küzdelem és vér... látni akarta áldozatai szemében azt a vergődő, félelemmel átitatott tompa fényt, ami most Pollagh-éban is ott ült, hogy kitölthesse vele a mellkasában azt az üresen dobogó valamit... hogy végre elmulassza vele torka kaparását és szeme viszketését. Málé él még?

– Gyerünk Pollagh, beszélj! Hol van most az a tolvaj meg a cinkosa?

– Én... én...

– Ne habogj, mer' itt hagylak a gottinak.

– Kódorgó Biskához ment.

– Biskához? Ahhoz a tolvaj kutyához, aki téged is a pátyolgatott?

– Hozzá. Igen... az ő embere lenne... Biska bandájához tartozna, ha nem lépett volna le büdös kis kölyökként. Vagy egy féléve, hogy visszajött. Jó, lehet, hogy több. De akkor szedhette össze azt a Málét... aztán jöttek ide. Csavargó tolvajok azok. Papírt hajkurásznak maguknak, de elkapták a Shiratkit, úgyhogy Biskánál kértek menedéket a napokban. Asszem a Málé is velük van.

– No! Akkor elviszel minket Biskához.

– Biska nem...

– Biskával majd én beszélek, te csak vezetsz. Oya!

Oya összehúzta a szemét, és egy pillanatra elgondolkodott, hogy mi lenne, ha nem fogadna szót Nikanuurnak. Elvégre jött neki eggyel, amiért megmentette a seggét fenn a házban. Lehetne ez a pondró az az egy.

– Oya!

– Jól van már – mordult a lány, majd elhúzta a kardját, lekászálódott az őr széles mellkasáról, és engedte, hogy feltápászkodjon.”