Rajzok.
Régiek és újak, már elkészült és még íródó történteimhez. Nem vagyok egy Picasso, da Vinci meg főleg nem, és az árnyékolásról is körülbelül annyi fogalmam van, hogy nem árt tudni hozzá, honnan jön a fény. De próbálkozom. Gyérül, mert több mi...
Mostanában sok mindenen dolgozom egyszerre, aminek előnye, hogy sosem unatkozom, nagy hátránya viszont, hogy semminek sem érek a közeljövőben a végére. Mégis szeretnék valamit mutatni nektek a Tolvajok! kapcsán.
Már többször említettem, hogy a Tolvajok! szerkesztésén dolgozom. (Tudom, hosszú ideje, illene belehúznom.) Így nyilván minden második gondolatom a regény körül forog, akkor is, mikor épp semmi kedvem vagy erőm nincs az íráshoz (az átíráshoz meg pláne nem). Szóval üres, vonatozós óráimban belekezdtem egy kis skiccbe, amiből végül a Tolvajok! nyitójelenete bontakozott ki, vagyis inkább a nyitójelenet előtti pillanat. Még van még rajt mit csiszolgatni, de szerintem így is egész jól néz ki, szóval nem szégyellem megmutatni.
És hogy ne csak egy képecskét hagyjak itt, alul megmutatom nektek a korrektúra nélküli, de már megszerkesztett regényindítást is:
Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
„Etienne óvatosan átfordult a hátára, és kinyitotta a szemét. A nap félig elvakította, de így is ki tudta venni a fölé hajoló alak körvonalát, ami leginkább egy vékony póznán hagyott fészekre emlékeztette. Az alak leguggolt mellé, így hatalmas, gubancos hajával kitakarta a napot, Etienne pedig elfintorodott. Gyűlölte az őt vizslató suhancot az utolsó szeplőjéig. Gyűlölte a hangját, az orrát, a szája bal csücskében húzódó bemélyedést, az apró ráncot a homloka közepén és a rá meredő, mocsárzöld szempárt, ami mintha folyton számonkérte volna rajta rövid élete tetteit. De főleg azt gyűlölte, hogy alig pár napon belül már másodszorra kellett ilyen közelről látnia az utálatos arcvonásokat.
Az utcán voltak. Illetve inkább egy utcának csúfolt, poros sikátorban, amit málló falú, lapos tetejű, homokkő házak szegélyeztek. Azoknak is a hátsó fala, amin még ablak sem volt. Etienne korábban el sem tudta képzelni, hogy ilyen elhanyagolt részei is akadhatnak szeretett városának. Hiszen Sebrosetto maga volt az élet! Csodálatos, mágiától burjánzó ékkő a sivatag közepén. Ezt tanították neki, és ezt látta az elmúlt tizenhárom évben: nyolc, erős falakkal védett domb. A dombok oldalán és tetején karcsú oszlopokkal ölelt épületek, amelyek falain vad vízesésként zubog megannyi szemet gyönyörködtető futónövény, színes szirmokat bontva. Etienne szinte érezni vélte bódító illatukat, ha lehunyta a szemét és az otthonára gondolt. Pedig idelent, a dombok tövénél cikázó utcákon virágillat helyett tömény emberszag és por piszkálta az orrát.
A Maleda domb tetejéről ezek az alsó utak, vagyis az Aywin ponyvatengere kalandra csábító, titokzatos helynek tűnt. De a rengeteg színes vászon, ami fentről mindig úgy vonzotta a tekintetét valójában csak nyomort és aljas seggfejeket rejtett. Olyanokat, mint az idegenül göndör hajú tolvaj, aki most is kutakodó szemmel hajolt fölé. Szótlanul bámult le rá már hosszú percek óta, így Etienne megdörgölte orrát, amiből még mindig csepegett a vér és fintorogva viszonozta a pillantását.
- Már megint te? - kérdezte rosszmájúan a rongyos inget és szakadt nadrágot viselő suhanctól, aki minden ellenszenve ellenére már másodszor húzta ki a bajból."
