Rajzoskodásaim

Kódorgó

Emlékeztek? Említettem, hogy a múltkor mennyire elrontottam Kódorgó arcát. Mert nehéz lefelé néző figuráknak hiteles arcot adni, és na! Kódorgóra különösen érzékeny vagyok. Ez a szerencsétlen, majdnem felnőtt, halmozottan hátrányos helyzetű srác ihlette az egész Tolvajok!-at.
Mivel álmomban már láttam, és egészen tisztán emlékeztem nem csak az arcára, hanem minden mozdulatára is azután a zavaros kis álom után (annyira, hogy egy laza regényt írtam a hatására 😂) sosem tudtam elengedni az eredeti képet róla.
Nagyon-nagyon reméltem, hogy valahogy át tudom adni a figurának legalább a hangulatát a Tolvajok! sorain keresztül, aztán pár hónapja rábukkantam az Artbreederre, és pár hét alatt sikerült összeszerkesztenem az elképzelt arcot.
Szóval artbreedelt Kódorgó nektek, avagy ahogy én képzelem:

Mivel az Artbreeder a barátom, és Kódorgót tényleg eltaláltam vele, a rajzolás extra nehéz, ha róla van szó.
De csakliztam egy színes ceruzát a kisfiam készletéből, így jóval bátrabban húzigálok fals vonalakat. 😅

Kerestem a figurát. Azt hiszem, még mindig keresem, de a rajz és photoshop kezelési készségeimből egyelőre ennyire futotta:

Viszont azt hiszem, a színezéssel szép lassan haladok:

Záróakkordként pedig jöjjön egy szimpatikus részlet a Tolvajok!-ból, avagy Kódorgó első felbukkanása:

„Etienne óvatosan átfordult a hátára, és kinyitotta a szemét. A nap félig elvakította, de így is ki tudta venni a fölé hajoló alak körvonalait, amik leginkább egy vékony póznán hagyott fészekre emlékeztették. Az alak leguggolt mellé, így hatalmas, gubancos hajával kitakarta a napot, Etienne pedig elfintorodott. Gyűlölte az őt vizslató srácot az utolsó szeplőjéig. Gyűlölte a hangját, gyűlölte az orrát, gyűlölte a szája jobb csücskében húzódó bemélyedést, az apró ráncot a homloka közepén. Gyűlölte a rá meredő mocsárzöld szempárt, ami mintha folyton számon kérte volna rajta rövid élete tetteit. De főleg azt gyűlölte, hogy egy octanon belül már másodszorra kell ilyen közelről látnia az utálatos arcvonásokat.”