Rajzok.
Régiek és újak, már elkészült és még íródó történteimhez. Nem vagyok egy Picasso, da Vinci meg főleg nem, és az árnyékolásról is körülbelül annyi fogalmam van, hogy nem árt tudni hozzá, honnan jön a fény. De próbálkozom. Gyérül, mert több mi...
Málé/Etienne volt már ugyan, de úgy érzem, sokat fejlődtem a korábbi megvalósítás óta, és szerettem volna egy egységes sorozatot a négyesfogatról. (Igen, van Taugala és Kódorgó is. Hamarosan ide is töltöm őket.)
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Még mindig úgy gondolom, hogy Málé változásai a legmarkánsabbak a Tolvajok! cselekménye alatt, és ez a rajzokon is tükröződik. XD Azt viszont csak remélem, hogy a történetbeli énjén is fejlődésnek hat az a sok-sok változás.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Szóval hozok ide két részletet. Egyet a történet elejéről, Etienne első felbukkanásáról, és egyet a második kötetből, Málé utolsó publikált jelenetéből.
„– Már megint te? – ennyit nyögött ki nagy nehezen Etienne, miközben megpróbált feltápászkodni, és kézfejével letörölni az alvadásnak indult vért az orra alól. Orrnyerge lüktetett, épp ahogy a homloka is egy csíkban. Gemre, az a rohadék tényleg megvágta?
– Jobb híján – vont vállat közömbösen a kócos csavargó, majd ahelyett, hogy tiszteletben tartotta volna Etienne szándékát, miszerint szeretne felállni, és békében elmenni, de leginkább távol tartani magától a koszos, büdös kezeit, visszanyomta a fiút a földre, és belemarkolt a hajába. Nem akart durva lenni, de tudta, hogy a kölyök magától nem hagyná, hogy megnézze a vágást a fején, ami a jobb szeme sarkában kezdődött, és felnyúlt egészen a homlokáig. Jól kalkulált, mert alig hogy elkapta az üstökét, a fiú máris sivalkodni kezdett.
– Hogy merészeled! Azonnal eressz el te ótvaros, rohadék, senkiházi...
Etienne még folytatta volna a sort, de a csavargó hirtelen visszalökte a macskakövezett útra. Etienne tenyere hangosan csattant a simára kopott köveken.
– Szerencséd van. Ezt most nem kell varrni.
A fiú négykézláb fújtatott, ujjait a kövek közti résekbe vájva, és érezte, ahogy lassan egymás után elöntik a düh, az undor és a fájdalom jeges hullámai. A gyomra bukfencet vetett. Hányt volna, ha lett volna valami a gyomrában, de már több mint egy napja egyetlen falatot sem evett, így csupán keserű epe böffent fel a torkáig.
