Rajzoskodásaim

Taugala és Sargon

Mivel már felkerült a sokat emlegetett novella első része, ezeket a kis próbálkozásaimat is megosztom veletek, ahol a párocskát próbáltam elcsípni... Jó oké, bevallom, csak egy menő borítót akartam róluk a novellához. XD De nem sikerült elsőre... sem másodikra... Napokig Taugala&Sargon rajzokat gyártottam, szegény fiam meg már a fülemet rágta, hogy inkább szaladgáljunk, mert ő már unja a rajzolást/vagdalást!gyurmázást/festést. De több dologra rájöttem: végtagokat rajzolni, pláne ujjakat, piszok nehéz. Középiskolában is megszenvedtem vele, mire sikerült elkapnom a hogyanját, és már sajna totál kikopott a nehezen összeszedett tudás. Szóval, kérlek nézzétek el nekem Sargon béna lábát! (És Taugala kezeit.)

Mivel a végtagok nagyon ergyák lettek (igen, khm... esetleg rajzolhatnék ceruzával toll helyett, és akkor lehetne radírozni... ha akadna itthon radír), bepróbálkoztam valami mással. Igazából már Sargon portréjánál is valahogy a felemás arcot szerettem volna hozni, de végre fejbe vágott az ihlet, hogyan is jeleníthetném meg indirekt módon, hogy szegény fickónak a fél arca lebénult.

Tudom, a színezés még mindig nem az igazi, de egészen hangulatos lett (szerintem).
És sok a duma, tudom, de azért mellékelek nektek egy kis Sargon-Taugala jelenetet is. Speciel azt, ami talán Khim fantáziáját is beindította, és úgy gondolta, hogy ezek valahol, valamikor összejöhetnének:

„Taugala megsajnálta a férfit, aki most zavartan lesütötte a szemét, és elfordult az ablak felé. Az esőcseppek szomorúan kopogtak a párkányon.

– Kérem, ne hibáztassa magát, Enusat – kezdte halkan a lány –, hiszen most mondta, hogy mindent megtett, ami emberileg lehetséges. – A felügyelő nem mozdult, savanyú képpel tovább bámulta az áldást jelentő esőt, aminek az értékét Taugala most kicsit sem bírta felfogni. Haragudott az égre, amiért komor színével a hangulatukat is szürkére festi. Hát hogy vigasztaljon meg így bárkit? Pláne egy bukott felügyelőt.

A lány egy pillanatra beharapta az ajkát, és erőt véve magán a férfi mellé lépett, és finoman a vállára tette az egyik kezét. Apró, ködkönnyű érintés volt csupán, de így is a szemérmesség határát súrolta, hiszen ő valaki más jegyese volt, Enusat pedig még részben sem bonil. Idegen, akinek semmi köze nem volt sem a Hantas, sem pedig a Garan család háztartásához. Nem létezett olyan ok, ami miatt meg kellett volna érintenie. Mégis úgy érezte, hogy ennyi, egy apró vigasztaló kis szorítás igenis jár annak az embernek, aki mindent megtett azért, hogy felkutassa Etienne-t, és mikor megbizonyosodott róla, hogy már nem segíthet, legalább a rossz hír hozóját elengedte. Hiszen a felügyelő és Hantas elmondása alapján ez a Pukkancs csak egy kisgyerek volt. Nem lett volna igazságos, ha rajta torolják meg Etienne halálát.

Sargon összerezzent, mikor a lány a vállához ért. Ez... lehetetlen: a sudár bonil leány ott állt az oldalán, és a vállán nyugtatta a kezét. Lehetetlen, mégis igaz. A felügyelő úgy érezte, most már nyugodtan meghalhat, mert ilyet még az öregapja sem pipált.

– Szerintem maga nagyon bátor. És ha bármiben segítségére lehetek, remélem tudja, hogy csak egy szavába kerül...

Sargon hosszú pillanatokig úgy érezte, hogy a nyelve béna húsdarab, és hogy soha többé egyetlen szót sem bír majd értelmesen megformálni, de végül csak kinyögte.

– Valami lenne, kisasszony.

– Igazán? – kérdezte, talán cseppet vidámabb hangon a lány, miközben visszaengedte a kezét az oldala mellé.

– Igen..."