Sakk és matt, Bátyó! 😏 [BEFEJEZETT]

17. Bejelentés

Minden egyes gondolatom Aiden körül járt, nem tudtam mit tegyek most, hogy megtörtént az a csók. Nem bírom ezt az érzést, ezt a hatalmas gombócot a gyomromban. Sírhatnékom van ettől a helyzettől. 

Két hét telt el azóta, hogy megtörtént, Aiden többször is megpróbált beszélni velem, de én mindig szószerint elszaladtam előle és kerülöm, ahogy csak tudom. Tudom, hogy gyáva vagyok és tudom, hogy előbb-utóbb megkell beszéljük ezt a dolgot, de egyszerűen nem megy. Nem tudok vele szembe nézni. Bárcsak megtudnám ezt valakivel beszélni, de senkinek sem mondhatom el. Bárki megtudná, biztosan elítélne. Még én is elítélem magam. Úgy érzem ez az érzés felemészt.

Miután hazaértem a suliból, rögtön a szobámba szaladtam. Feltettem a fülhallgatóm és zenét kezdtem hallgatni, teljesen belemerültem a zenébe és a gondolataimba. Végül egy gyengéd érintés ébresztett fel a gondolataimból. Hirtelen meg is ijedtem, annyira nem érzékeltem egy darabig a külvilágot.

- Ellie.... - szólt halkan a bátyám.

Nagy szemekkel néztem rá. A gyomromból a gombóc a torkomba vándorolt. 

- Tessék? - kérdeztem reszelős hangon, majd megköszörültem a torkom.

Aiden egy ideig nem szólt semmit. Érdeklődve felültem az ágyon és ránéztem. Féltem attól, amit mondani akar. Nem is tudom miért, ennél rosszabb, már úgy se lehet semmi, nem? 

- Szerettem volna, ha tőlem tudod meg. - kezdte. Hangja nyugodt volt és lágy.

- Történt valami? - kérdeztem kicsit vékonyabb hangon, mint szerettem volna. Nem volt jó előérzetem.

- Úgy döntöttem, hogy a maradék egyetemi éveimet Amszterdamban fogom folytatni. - válaszolta, én pedig teljesen lefagytam. Nem is hallottam mit mond, csak arra tudtam gondolni, hogy addig viselkedtem vele semlegesen, amíg úgy nem döntött, hogy messzire menekül előlem. A szemeim könnyezni kezdtek, de nem akartam, hogy sírni lásson. 

Hallottam, hogy beszél hozzám, de nem jutott el a tudatomig, hogy mit mond.

- Ha ez miattam van... akkor..... -bukott ki belőlem - sajnálom Aiden. Én nem akartam ezt. - néztem magam elé.

- Nem a te hibád Ellie, de nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Már régóta gondolkodok ezen. - mondta. - És nem neked kéne sajnálnod, hanem nekem.

Megfogta az állam és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek. Könnyezve néztem rá. 

- Szeretlek Aiden..... - suttogtam neki.

Aiden keserédesen elmosolyodott. - Én is téged.. - suttogta Ő is, és megölelt.

Hosszasan öleltük egymást és nem győztem magamba szívni finom illatát. Végig könnyeztem, nem tudtam türtőztetni magam....

Miután Aiden otthagyott egész este az ágyon feküdve sírtam. Utáltam mindent és mindenkit. Nem tudtam elfogadni a helyzetet. 

Ezek után hetekig kerültem mindenkit, Katievel sem és Noah-val sem beszéltem. Nem bírtam senkivel sem jópofizni, megjátszani magam, hogy minden rendben. De szenvedni sem akartam másik előtt. Nem kell, hogy sajnáljanak, vagy azt higyjék csak sajnáltatom magam. 

Aztán lassan eljött a búcsú ideje...

Az elutazása előtti estén akartam elbúcsúzni tőle, úgy, hogy nem lássák mennyire fáj ez nekem. Hosszasan áldogáltam a szobája ajtaja előtt. Nem mertem kopogni. Nem is tudom mit tudnék neki mondani. És féltem a szemébe is nézni...

Lassan vettem egy nagy levegőt, nem lehetek mindig ekkora besz*ri. Bekopogtam.

Aiden hangját hallottam, hogy szólított. Amint beléptem, láttam, hogy pakolászik. Épp ruhákat pakolt a bőröndjébe.