Sakk és matt, Bátyó! 😏 [BEFEJEZETT]

5. Túra

A hegyekben caplattunk már egy ideje, csodáltam a tájat.

Beszívtam a friss hegyi levegőt, amit imádok. A madár csicsergés, a fák látványa, a szél süvítése a fák között, mind olyan számomra, mint a drog.

Az egész utat vigyorogva tettem meg.

- Gyertek már! - fordultam vissza a túrát megszenvedő családtagjaimra. - Kétszer megteszem az utat, mire ideértek - kiáltottam nevetve, majd folytattam az utat.

- Ellie, mi lenne, ha megállnánk egy szusszanásnyi időre? - pihegte anyám a térdeire támaszkodva.

- Jól van, jól van. - morogtam, de egy halvány mosolyt küldtem felé. Nincs hozzá szokva az ilyesmihez.

Leültünk egy kicsit pihenni. Elővettem a kulacsom, és ittam pár kortyot. Anyáék elkezdtek falatozni is idő közben. Szuper.

Végülis, kell az üzemanyag.

- Azért nem kell egy piknikezést rögtönözni ide - szóltam anyámra, miután rendesen megterített egy sziklán.

- Édeslányom, egy nő, mindig adja meg a módját az evésnek. Ezt a tanácsom jól jegyezd meg. - nevetett.

Nevetve forgattam a szemeim, majd még poénkodtunk egy kicsit anyán, Peterrel.

Aiden csendben ette a szendvicsét... Hát mégsem vált be a fejmosásom? Kicsit mérges lettem.

- Hé, Néma Bob. - ugrottam oda hozzá. - unatkozol? - kérdeztem vigyorogva.

Testvérem rám emelte a nagy kék szemeit, majd keresztbe tette a kezét.

- Mi van duracell nyuszi, nem bírsz magaddal? - vigyorgott. - kettőnk közül, száz százalékig biztos vagyok, hogy Te unatkozol. - folytatta.

- Csak azért mert visszafogtok. - rántottam meg a vállam.

- A látványt élvezni kell, nem behabzsolni - nevetett fel, majd megpaskolta a kobakom.

Utálom, mikor gyerekként kezel, de nem tudtam, hogy visszavágni. Amint lesz lehetőségem, megteszem. - döntöttem el.

Lassan elindultunk, hogy sötétedésre visszaérjünk a szállásra, erre felé sűrűn előfordulnak vadállatok szürkület után.

Éreztem, hogy feltöltött ez a nap. Boldog voltam, hogy anyáék elhoztak erre a helyre. Nem is győztem megköszönni nekik.

- Jöjjünk el tavasszal is! - vigyorogtam, aztán elfogyasztottam a vacsorámat.

- Ha addig nem öregszünk meg ennél is jobban, jövünk. - szedte össze anyám a tányérokat.

Nekem ez a válasz is megteszi.

- Max Aidennel együtt jövünk, titeket hátrahagyva. - nevettem, és bekaptam egy kósza sültkrumplit.

- Köszönjük, hogy ilyen gyorsan lemondasz rólunk kislányom. Ezt megjegyeztem. - húzta fel az orrát, mintha megsértődött volna.

Aiden nem szólt semmit, csak tovább olvasott, mint ahogy azt egész hétvégén tette, ha nem kellett résztvennie kötelező családi programon.

- Aiden!? - szólítottam meg. - te mit szólnál egy közös túrázáshoz tavasszal? Kettesben? - néztem rá boci szemekkel.

- Nincs az az Isten. - válaszolta, fel sem nézve a könyvből a sültkrumpliját majszolgatta.

Morcosan néztem rá. - Köszi bátyus, rendes vagy.

Aiden felnézett a könyvből és szélesen elmosolyodott. - szívesen, máskor is - nézett vissza az olvasmányához.

Morcosan fújtattam egyet, majd elmentem fürödni.

A pizsimet ezúttal a fürdőben vettem fel. És úgy mentem vissza a szobába. Aiden könyvvel a mellkasán az ágyon fekve aludt.

Gondolom elfáradt a túrázásba.

Nem volt szívem felkelteni, így csak levettem róla a könyvet és a szemüveget, majd betakartam a takaróval.

Bebújtam mellé és az arcát fürkésztem. Édes amikor alszik. - gondoltam. Bárcsak ébren is is aranyos lenne. Velem.

Kisöpörtem egy hosszabb tincset a szeméből majd megpusziltam az arcát.

Olyan jó az illata.

Mi lesz velem, ha koliba megy? Nagyon fog hiányozni.

Mázsás súly nehezedett a mellkasomra.

Kiszeretnék élvezni minden együtt töltött pillanatot. Tudom, hogy azért néha haza fog jönni, de az, akkor sem lesz többé ugyanolyan.

Hozzábújtam, és szorosan átöleltem, hogy ennyhítsem a bennem dúló fájdalmat. Lassan elborította agyamat a sötétség.

Aidenre gondolva hagytam, hogy az álom elnyomjon.

***

Már úton voltunk hazafelé a kocsiban. Nagyon rossz kedvem volt. Szomorúan bámultam ki az ablakon és figyeltem, ahogy lassan a fák sokaságát felváltják a házak és az üzletek, majd a hatalmas felhőkarcolók.

Lassan hazaérünk.. És Aiden... Aiden elmegy.

Összeszorult a torkom. Jajj Ellie, nehogy sírni kezdj - kiabáltam le magam, persze magamban.

Miután hazaértünk, mindenki ment kipakolni a táskájából, azután szabadfoglalkozás volt.

Bekapcsoltam a PS4-em és elkezdtem játszani. Máshoz nem is lett volna kedvem, ebben a letargikus állapotban, és amúgy is rég játszottam.

Már kezdtem épp elfeledkezni minden bajomról, amikor kopogást hallottam.

- Gyere - szóltam, de fel sem néztem a játékból.

Aiden ült le mellém és egy darabig csendben figyelte, mit csinálok. Aztán egyszercsak megszólalt.

- Elbúcsúzni jöttem, Ellie - hangja halk volt, szinte suttogott.

Ránéztem és letettem a Joysticot.

Egy percig némán néztünk egymásra, majd hirtelen átöleltem.

- Hétvégén ugye hazajössz majd? - szorítottam magamhoz.

Bátyám bátortalanul viszonozta az ölelésem. Éreztem, hogy bólint, majd elszakít magától.

- Hétvégén találkozunk - mondta, és hüvelykujjával letörölt egy könnycseppett az arcomról. Fura. Észre sem vettem, hogy sírok.

Aiden kedvesen elmosolyodott.

- Naa, nem meghalni megyek.. - cirógatta az arcom. - Hétvégén találkozunk. - engedte el az arcom és egy puszit adott a homlokomra, majd ott hagyott a szobámban.

Kikapcsoltam a Ps-t és hátradőltem az ágyamon. Arcom tenyerembe temettem és utat engedtem az érzelmeimnek.

Ellie... Mégis miért sírsz? Tényleg nem meghalni megy..

Erőtvettem magamon és lementem elköszönni.

Csak 5 nap és újra látom..

____
*Sziasztok. Most kicsit rövidebb résszel érkeztem, de remélem tetszett. Vajon hogy viselik majd a távollétet, mégjobban eltávolodnak egymástól? Véleményeiteket továbbra is várom. Csók özön😘😘*