Jégvirág II. - Homályban /Befejezve/

Chapter 3

   Nem vagyok egy spontán ember, nem szeretem a hirtelen változásokat, így most ez, hogy egyik pillanatról a másikra elkellet döntenem azt, ami soha nem volt terítéken nálam, vagyis, hogy New York-ba költözöm – pontosabban visszaköltözöm –, félelemmel tölt el, de izgatott is vagyok. Így vagyok az emlékeimmel is: várom, meg nem is, hogy visszatérjenek.

   A repülő út csendben telt el, Madison – ha egyáltalán így hívják ­– úgy ült le, hogy ne tudjam nézni, biztos érzi, hogy dühös vagyok rá és picit meg is csappant a belé vetett bizalmam. Mielőtt Stark megjelent akkor beszéltünk utoljára, azóta csak pár egyszerű kérdés, hogy mit pakoljak, mit ne. Semmit se kérdezett a családom ezzel kapcsolatban, ami nagyon furcsa volt, mert nem tudnak az erőmről. Vagyis nem tudtak, mert Stark mondta, hogy muszáj lesz elárulni, hogy miért kell New York-ba mennem, úgyhogy ő nélkülem beavatta a családomat a dolgokba, tök nyugodtak voltak, nem is voltak meglepve semmitől se, őszintén mintha számítottak volna valami hasonlóra.

   Egy New Yorkon kívüli reptéren szálltunk le a magánrepülővel, mivel a bázison nincs kifutó pálya, mert a quinjeteknek mint megtudtam Starktól, nincs rá szükségük. Két autó várt minket a repülő mellett, az egyik felé indult Stark én meg követtem, de megtorpantam, mert Madison a másik autóhoz ment. 

   – Nem egy autóval megyünk? – kérdeztem.

   Megállt és rám nézett.

   – Nem, én máshova megyek... De nem soká ott leszek a bázison, csak nem azért, hogy melletted legyek – mondta szomorúsággal a hangjában.

   – De...

   – Minden rendben lesz, csak hallgass Mr. Starkra – húzódott félmosolyra a szája és beszállt.

   Happy nyitva tartotta nekem az ajtót, beültem a hátsó ülésre Stark mellé, majd a sofőr is elfoglalta a helyét a volán mögött, kihajtottunk a reptérről, és valóban másik irányba ment Medi autója. A hátsó ablakon keresztül figyeltem ahogy távolodik. Ez az első alkalom mióta találkoztam vele a kórházban, hogy nem vagyunk egymás mellett, az egyetemen is úgy rendeztük az óráinkat, hogy egyszerre kelljen mennünk, Budapesten is így intéztük, igaz másik egyetemre járt, de nyolc óránál többet nem voltunk külön, és most hiába voltam rá dühös, csak azt akarom, hogy újra itt legyen mellettem. Ő tud rólam mindet, ő segít, ő emlékszik helyettem, és most egyedül kell boldogulnom.

   – Jól vagy? – kérdezte Stark.

   Elszakítottam a tekintetemet a távolodó autóról, és elhelyezkedtem az ülésben.

   – Csak Medi – böktem hátra az ujjammal –, olyan mintha ő lenne az elmém hiányzó darabja, kiegészít. Mindennap együtt voltunk a balesetem óta, még szorosabb a kapcsolatunk gondolom, mint előtte, rá mindig számíthattam, ha valamit nem tudtam, annak ellenére, hogy az egész megrendezett volt, és most fogalmam sincs, hogy mi ez az egész, meddig leszünk külön.

   – Szóval ő az őrangyalod?

   – Igen – mosolyodtam el. – Hiába nem véletlenül kerültünk össze a koliszobába, de a barátságunk őszinte volt, leszámítva ezt az ,,apróságot".

   Tipikus amerikai táj, út, autók, épületek. Nem nevezném ismerősnek a tájat, szerintem nem is jártam erre, csak a stílus az ismerős, mivel a baleset után két és fél hónapot töltöttem New York-ban ebből négy hetet a kórházban a többit a lakásunkban, ki se mozdultam, nem is nagyon tudtam. Ironikus, hogy ide kellett visszatérnem egy probléma miatt, amikor áprilisban úgy menekültem innen, hogy hátra se néztem, semmi megbánás nem volt bennem emiatt. Nem akadályozott semmi sem abban, hogy haza költözzek, mert semmi sem kötött ide, de Magyarországra a jól ismert, biztonságos kötelékek húztak vissza.