Jégvirág II. - Homályban /Befejezve/

Chapter 14

Először is elnézést kérek a pár hónapos csönd miatt, de nem volt rá időm, amikor pedig lett, akkor pedig előre dolgoztam. Már biztos kikövetkeztettétek az eseményekből, hogy nem sok van már a befejezésig, így jobbnak láttam, ha először befejezem a maradék fejezetek írását és csak utána rakom ki őket.

Négy fejezet van már hátra, így innentől kezdve minden héten rakok ki egyet az év végéig.

Köszönöm az eddigi figyelmet, és remélem, hogy tetszeni fog az utolsó pár rész!

Öt évvel később

   Idegesen járkáltam a szobában, majd leültem egy kicsit, de aztán megint fel-alá mentem, mint aki nem tudja eldönteni, hogy mi a jobb neki. De mégis egy valamiben eltudom dönteni, hogy mi a jobb nekem, még pedig abban, hogy jobb lenne a pozitív vagy a negatív jelzés a terhességi teszteken. Az elmúlt években párszor már kellett tesztelnem, de az összes hamis riasztás volt. Viszont ez most más. Ez nem hamis riasztás. Tudom, érzem, és azt akarom, hogy pozitív legyen. Feljött köztünk a téma párszor, de sose komolyan. Mindig abban maradtunk, hogy ha jönni akar, akkor majd jön, nem álltunk arra a státuszra rá, hogy akkor mostantól próbáljunk gyereket csinálni, mert az pont, hogy elvette volna kedvem mindentől.

   Az elmúlt öt évben, Steve is csatlakozott hozzám, a humanitárius utazásaimra. Bejártuk az egész világot, napokig túráztunk kettesben, direkt olyan helyekre is mentünk, ahol csak ketten tudunk keresztül menni, ezzel is építve kettőnk között a dolgokat. Összekovácsolódtunk, újra egy csapatot alkotunk, teljesen megbízunk egymásban. Hosszú volt az út, de tényleg megérte minden lépés. Beismerem életem legnagyobb hibája lett volna, ha nem próbáljuk meg újra.

   Jelzett a telefonom, hogy letelt az idő. Odaálltam a komód elé, mély levegőt vettem, és lenéztem a tesztekre. Mindegyik ugyanazt az eredményt mutatta: pozitív. Egy ideig csak bambán bámultam a teszteket, mert nem tudtam elhinni, hogy ez igaz, majd csendben potyogni kezdtek a könnyeim, boldogságomban és bánatomban egyszerre. Örültem, mert végre teherbe estem, és szomorú is voltam, az előző terhességem végkifejlete miatt. Hét évvel ezelőtt... Jézusom már hét éve! És még most is azt gondolom huszonnyolc évesen, hogy most sem vagyok felkészülve rá. Tényleg nem lehet erre felkészülni, talán csak nem akadtam ki annyira, mint korábban. Viszont most határtalanul várom már, hogy megszülessen ez a kis csöppség, a mi csöppségünk. Végig gondoltam az előző terhességem alatti, eseményeket. Szinte az első pillanattól kezdve halálra volt ítélve, hiába próbáltam mindent úgy alakítani, akár foggal körömmel, hogy neki jó legyen, mégis kifogtak rajtam az események. Most már csak az kell, hogy minden flottul menjen, és ne jöjjön közbe semmi se. Az elmúlt évek így is unalmasak voltak, úgyhogy csak nem fog valami váratlan közbe jönni.

   Egy közeledő autó hangját hallottam meg. Kinéztem az ablakon és Steve autóját pillantottam meg, ahogy éppen leparkolt. A volán mögül ő szállt ki, mellőle Natasha, majd Scott Lang szállt ki hátulról. Azonnal gondolkodóba estem: Scott nem porladt el? Pedig fel lett jegyezve ő is. Itt valami gebasz van! Apa őket nem hívta meg a mai vacsorára, de mégis itt vannak, ráadásul Scottal, akinek nem kéne élnie elvileg. Kárörvendően felnevettem. Ezt nem hiszem el! Pont amikor terhes leszek megint, pont akkor jön valami közbe. Tudom, hogy valami baj van.

   Mire összeszedtem magam, és kiléptem a tornácra, már javában folyt a beszélgetés. Steve-re csak egy pillanatra néztem rá, mert nem akartam elárulni magam, hogy milyen jó hírt tudtam meg az imént. Sikerült kibogoznom a beszélgetésből, hogy valójában Scott nem is porladt el, és hogy a csettintés következményét időutazással tenné semmissé. Várj, mi van?!