Jégvirág II. - Homályban /Befejezve/

Chapter 11

   Nyúzottan ébredtem egy kórteremben. Megmozgattam a végtagjaimat, de nem éreztem, hogy komolyabb sérülést szereztem volna.

   – Nora! Maradj fekve! – szólt Nat amikor észrevette, hogy felkelnék. – Emlékszel rá, hogy mi történt?

   Nem kellett emlékeztetnie, rögtön beugrottak a képek.

   – Igen. Barnessal összefutottam, eskü, hogy kijáratot kerestem – bizonygattam –, és elakartam futni előle.

   – Nem volt semmi esélyed, valaki aktivizálta a programját.

   Akkor jól tippeltem.

   – Más is ott volt, de nem tudtam kivenni, hogy ki.

   – T'Challa. Nora, figyelj – ült az ágyam szélére Nat szomorúan, de csak a lepedőt nézte, nem folytatta.

   Nagy baj lehet, ha Natasha is képtelen beszélni róla.

   – Mi van Steve-vel?

   – Eltűnt Barnessal és Sammel együtt, de most nem erről akarok beszélni.

   Tehát dugába dőlt minden. A férjem eltűnt, ráadásul nem írta alá az egyezményt, tehát bűncselekményt követ el. Szuper... De Natasha nem erről akar beszélgetni, pedig számomra ez a hír már a véget jelenti. Biztos vagyok benne, hogy innentől kezdve visszafordíthatatlan az a kár, ami az elmúlt napokban keletkezett. Többen is segítő szándékkal nyújtották a kezüket felé, de egyiket sem fogadta el. Komolyan, ennél mi lehet rosszabb?

   – Akkor miről? Mi van Nat? – noszogattam kétségbeesetten.

   Végre rám nézett, pont akkor amikor egy könnycsepp hagyta el a szemét. Te jó isten! Életemben nem láttam még őt sírni. Jézusom, ugye nem halt meg senki?!

   – Apa jól van? – jutott eszembe ő, mert nem beszélt róla.

   – Ő igen. Nora – fogta meg a bal kezem – elvetéltél.

   Csak néztem rá egy darabig, mintha még nem válaszolt volna, aztán a mondat célba talált, mind az agyamban, mind a szívemben. Automatikusan a hasamra tettem a kezem, mintha ezzel megtudnám azt állapítani, hogy tényleg így van vagy hazudik, de semmi változást nem éreztem. Ekkor beugrottak az elmúlt napok eseményei, hogy mennyi minden történt, aztán az ahogy a földön fekszek és... Csendben elindult a könny patak a szememből. Próbáltam visszatartani, de aztán a többi esemény is segített a gát áttörésében, és felzokogtam. Éreztem, ahogy Nat szorítja a kezem, végül a nyakába borultam, mire átölelt.

   Csak jöttek és jöttek az események, én meg egyre jobban vártam, hogy végre a kezemben tarthassam a babánkat, erre ez történt. Még egyet belém rúgott az élet. Hmm... belém rúgott szó szerint. Miért?! Miért, megint én? Nem szenvedtem eleget? Úgy gondolta a sors ez az egy év nem volt még elég, kellett még egy kis lecke?

   Az én hibám... Nem kellett volna Berlinbe mennem, akkor nem találkozok ilyen állapotban Barnessal. De nem mentem volna Berlinbe, ha a férjem nem megy a feje után, a férjemnek meg eszébe se jutott volna Bukarestbe menni, ha a Barnes nem robbant Bécsben.

   Hirtelen egy egészen más érzés furakodott be a mérhetetlen bánatomba: düh. Egy emberhez vezethető vissza minden, egy ember lökte meg az első dominót, és kezdődött el az a bizonyos dominó effektus, ami idáig vezetett. James Buchanan Barnes, a Tél katonája, egy terrorista, egy gyilkológép, nem lenne nagy veszteség. Jelenleg egyetlen dolgot akarok most a legjobban: ha a vére az én kezeimet festené vörösre.

   Natasha kénytelen volt magamra hagyni később, mivel fontos dolga volt, amit először nem akart elárulni, mivel az orvos azt mondta, hogy pihennem kell, de egy sor könyörgés után belátta, hogy nem titkolhatja el előlem, mert igencsak érint. Így kibökte, hogy Steve-vet, Sammet és Barnest kell elkapniuk 36 órán belül, ezért sincs most itt apa, mert ezzel kapcsolatban kellett sürgősen elutaznia, de amint tud felhív.