Jégvirág II. - Homályban /Befejezve/

Chapter 4

   Rogers és Romanoff úgy határozott, hogy nem lenne hátrány számomra, ha egy picit tanítgatnának a közelharcra, erre én megjegyeztem, hogy közelharcot is tanítanak az egyetemen, ennek hallatán a többiek megkértek, hogy mutassam be, hogy mit tudok... Hát öt másodpercig se bírtam Romanoffal szemben. A kudarc után nem ellenkeztem, de azért azt kikötöttem, hogy ne az ő szintjükön oktassanak, hanem csak úgy általánosan, de mégis többet tudjak annál, amit az egyetemen sajátítok el. Még mielőtt Barton hazament volna, előtte még ő is egy picit bevezetett az íjászat világába, ami meglepően jól ment, pedig korábban még kalandparkban sem próbáltam ki. Az első próba lövésem a céltábla közepétől pár centire találta el a táblát, amin mindenki meglepődött, pláne én.

   – Egy őstehetség vagy! – ujjongott Clint. – Annyira szeretnélek téged tanítani, de muszáj hazamennem!

   Ezután amikor hátra fordulva próbáltam a lövést, az is hasonlóan sikerült, Barton meg folyamatosan Steve és Natasha felé vigyorgott. A közelharc gyakorlása során is, mindent jól megcsináltam egy kis magyarázat után, és nem tudtam nem észrevenni ahogy Romanoff és Rogers összenéznek egy-egy jól sikerült mozdulat után.

   Ma volt még egy utolsó vizsgám, amit Stark megbeszélt a dékánnal, hogy online végezhessem el, így délután vizsgáztam szóban, aztán úgy döntöttem, hogy levezetem a feszültséget egy kis futással, így éppen most kezdtem el taposni a tizedik kilométeremet a futópadon, közben pedig azon gondolkoztam, hogy mi a francot kezdjek ezzel a félévemmel az egyetem. Felmerült bennem az, hogy szüneteltetem a félévemet, hiszen fogalmam sincs, hogy meddig fog ez tartani, illetve az se a legjobb megoldás, hogy online tanulok, hiszen gyakorlati óráim is vannak, nem is beszélve az időeltolódásról! Újra kellett kezdnem a tanulmányaimat, és most halasszak? Kerüljek megint messzebb a diplomától? Semmi kedvem sincs hozzá.

   Már a tizenötödik kilométeren is túl voltam, amikor Rogers jött edzeni. Úgy döntöttem, hogy mára elég a futásból, úgyhogy levezetésként pár percet sétáltam, aztán lenyújtottam magam, de közben a szemem sarkából figyeltem a Kapitányt.

   A folyóparti beszélgetésünk óta, sokkal közvetlenebb velem, többet beszélgetünk, egyáltalán nem ignorál már úgy, mint amikor először találkoztunk, bár úgy érzem mintha egy kis távolságtartás lenne még benne, amivel nincs is baj. Őszintén, jól érzem magam amikor vele vagyok, de mindig emlékeztetem magam, hogy az itt töltött időm véges, ebből nem lehet több, mint pusztán barátság. Egyáltalán annak számítunk?

   A telefonom elkezdett csörögni, Kati hívott. Megforgattam a szemem, tuti, hogy most végzett a stewardess felvételin, de olyan sok lesz a telefonszámlánk, hogy nem igaz!

   – Szia! – de rögtön elrántottam a fülemtől a telefonomat, mert örömteli sikongatással köszöntött a barátnőm, amit a terem túlsó felében álló Kapitány is hallott.

   – Túlvagyok rajta! Nem estem ki egyik körből sem! Tuti, hogy benn vagyok!

   – Jó, a hangerőt picit lecsavarhatod! – javasoltam nevetve.

   – Köszönöm! – mondta már normális hangerőn.

   – Nekem? Magadnak, ez a te érdemed.

   – Hogy jelentkeztél helyettem. Én még tuti, hogy halogattam volna, aztán mire észbe kaptam volna, már nem jelentkezhetnék.

   – Én csak egy pici kezdőlökést adtam, a többi már csak rajtad múlott, illetve fog múlni.

   – Imádlak! Jaj, úgy megölelgetnélek, de olyan messzire vagy! Mi újság, hogy vagy?

   Sóhajtottam egy nagyot, és kinéztem az ablakon. Fura, hogy nincs honvágyam. Mondjuk nem vagyok egy érzelgős típus, de ha elutaztunk nyaralni, akkor pár nap eltelte után, már azért hiányzott a saját ágyam, most meg egyáltalán nem. Lehet, hogy megszoktam a családom hiányát, amikor itt jártam New Yorkban egyetemre, csak nem emlékszem rá.