Jégvirág II. - Homályban /Befejezve/

Chapter 12

   Élénk érdeklődéssel figyeltem apa jachtjáról, ahogy a Formula–1 monacói nagydíját vezető Daniel Ricciardo a tizenkettes kanyarból kifordulva óriási sebességgel elhajt előttem. Monaco, mindenhol pénz, csillogás, gyönyörű látkép és jachtok, plusz versenyautók jelenleg. Lehet venni kéne egy F1-es csapatot, csak a szórakozás kedvéért. De nem, nincs rá időm. A következő versenyzőt is követtem a szememmel, majd megállt a szemem a szomszédos hajón, ahol egy egész csapat bulizott és szurkolt a kedvencének. Körbenéztem a saját hajómon: a személyzeten kívül nem volt senki más a fedélzeten, így megint elfogott a magány, ami nagyrészt jellemezte az elmúlt két évemet.

   Csak egy kis kikapcsolódás gyanánt utaztam ide, pár nappal később pedig indulok a következő missziómra Afrikába. Az elmúlt évek majdnem a felét tették ki az olyan célú utazásaim az UNICEF-fel, az ENSZ-szel, és más szervezetekkel, ahova adományokat szállítottam, segítettem a helyieknek például a házépítésben, rengeteg eszközt találtunk fel apával, és azok használatát tanítottam be. Örömmel tölt el, hogy megtaláltam a segítségnyújtás egy olyan formáját, amivel ténylegesen segíthetek a rászorulókon, akiknek a világ minden kincsével felér egy-egy doboznyi adomány. Szörnyű helyeken jártam, összefacsarodott a szívem, ahogy megláttam a gyerekeket, akik csontsoványak voltak, mégis képesek voltak mosolyogni, mert ott voltak egymásnak. A család ereje, ami nekik megadatott, csodálatos, és bevallom elfogott néha az irigység, két családomat is elvesztettem két évvel ezelőtt: a Bosszúállókat, és a saját családomat, amit éppen hogy elkezdtünk felépíteni Steve-vel. Milyen érdekes, hogy meg van mindenem, és még sincs meg mindenem. Féltékeny voltam ezekre a gyerekekre.

   Bejártam szinte az egész világot, sokszor utaztam egyedül is a magam szórakoztatására, illetve apával és Madisonnal is, volt amikor egy felfedező túrára mentünk, máskor pedig egy bulisabb helyre, például Dubaiba.

   A csapat másik feléről nem tudok semmit se, ami jobb is így, Ross elkönyvelte őket szökevényeknek, állandó hajtóvadászat van rájuk kiadva, és többször is felkeresett engem, hogy mondjam meg, hogy merre vannak, de sosem hitte el a válaszomat, hogy nem tudom. A médiában többször is megalázóan nyilatkozott rólam, mivel Rogers felesége vagyok, úgy gondolja, hogy tudom a tartózkodási helyüket. Biztos megorrolt rám azért, mert kiléptem a csapatból. Egyszer azt is megjegyezte, hogy azért jótékonykodok ennyire, hogy a lelkiismeretem könnyítsek vele, amiben mondjuk van valami, de szerencsére az emberek megvédtek. Szóval ellenem egy egész keresztre feszítő hadjáratot indított Ross ami csak az első pár hónapban zavart, amikor a legrosszabb volt a mentális állapotom, de mára teljesen leszarom.

   A pasik terén sem léptem semerre. Egyetlen egy randim volt, amit Madison hozott össze nekem az egyik ügynök társával, de nem éreztem jól magam, mondjuk az sem segített a helyzeten, hogy a karika, illetve az eljegyzési gyűrűimmel jelentem meg. Nem tudom miért, de egyszerűen képtelen voltam levenni őket véglegesen. Ezek az utolsó kapaszkodóim a férjembe, és ha levenném akkor visszafordíthatatlanná válna az egész helyzet, ami már réges-régen az valójában, csak a szívem egy darabja képtelen ezt elfogadni. Én tényleg próbáltam túllenni rajta, de nem ment, csak felpakoltam őt a szekrény legfelső polcára és hagytam, hogy porosodjon. A vezetéknevemet azért mindenkinek kijavítom Miss Starkra.

   Az utazás előtti estén pihenésképp kapcsolgattam a tévé csatornákat, amikor az egyik hírcsatornán nagy betűkkel ezek a kiírások fogadtak: támadás New Yorkban, Tony Stark eltűnt. Feszült figyelemmel hallgattam végig a riportot, miszerint New Yorkban földönkívüliek jelentek meg, akik összeakadtak apával, majd következő felvételen apa repül egy hatalmas repülő fánk felé, ami kezdi elhagyni a Föld légterét, és azóta nincs hír róla. Azonnal telefonáltam, hogy nem tudok holnap Afrikába utazni, jeleztem Dominónak, hogy intézzen nekem egy magángépet, majd felhívtam Peppert, hogy tud-e valamit, és azt a választ kaptam, amitől a legjobban tartottam, hogy az űrhajón van. Később a repülőn idegesen forgattam a gyűrűimet, képtelen voltam aludni, idegesítettek a történések, apa, meg az, hogy ezzel a lassú repülővel kell mennem. Mindig járat szerinti repülővel utaztam, quinjeten már vagy két éve nem ültem, de most muszáj volt a magángépet igénybe vennem, mert mégis gyorsabban vagyok ezzel New Yorkban, mint egy járat szerinti géppel.